Mondhatnám, hogy harminckét éves lettem én, de még hátravan néhány év, s e költemény sem éppen meglepetésnek íródott. Mindig rettegtem ettől a naptól, valahogy nálam ez egy érzékeny időszak. Talán még az önbizalomhiányos korszakomból ered, mikor inkább nem ünnepeltem, mert féltem, senki nem köszönt majd, vagy mindenki elfelejti, mert nem is szeretnek igazán. Persze nem lett így sosem... Ma már ilyentől nem kell aggódni, a legjobb barátunk, facebook, mindig mindent tud, úgyhogy köszöntés nélkül nem maradok. A minőség persze más kérdés, de ebbe most nem mennék bele, nem negatív posztnak szánom a mait.
Huszonnégy. Ez a bűvös számom. Megvallom őszintén, soknak találom, mintha az előző éveim elfutottak volna, oly sok mindenre nem is emlékszem már. Sokszor mesélnek egy közös sztorit, a válaszom olykor csak bólogatás, mert sajnos bennem nem hagyott annyira mély nyomott, vagy pedig régen történt. Bizony. Mindegy. Amúgyis úgy tervezem, huszonötnél megállunk, s nem számoljuk tovább, egyébként sincs értelme, megöregedni meg senki sem akar. Addig meg még van egy év. Lássuk az elszámolást. Szerelem, kapcsolataim, munka, élmények, életkörülmények (a fűtésemet leszámítva...-,-) teljesen rendben van. Görbe emelkedő, itt-ott kisebb-nagyobb hirtelen zuhanásokkal, de a tendencia mindenképpen pozitívan értékelendő. Eredmény: jól vagyok. Megköszönném mindenkinek a közreműködést.
De hogy miért van gombóc a torkomban, ha ez a nap jön. Nem tudom megfejteni. Talán idén más lesz. Talán ez is olyan erőltetett „ünnep“, talán ez zavar, vagy talán mert nem én választottam e napot...Vagy talán mindegy ez a nap és talán csak az a bajom, hogy úgy kell tennem mintha fontos lenne. Talán csak komplexusaim vannak, maradtak. Talán csak félek, valamit eltervezek, s pont ezen a napon nem sülnek el jól a dolgok, s elégedetlenül hajtom párnára a fejem. Talán egyszer rájövök. Talán, talán, talán. Túl sok a talán. Holnaptól kevesebb kellene talán. Talán megpróbálom. Ma szülinapom van.