"Nem hiszem, hogy az Úr azért küldött a Földre bennünket, hogy milliókat szedjünk össze, és minden mást figyelmen kívül hagyjunk. "

Roald Amundsen

A második napunk kicsit később kezdődött. Ennek okát később magyaráznám meg.

Érdekesen fátyolos maradt az egész ég, sütni próbált a nap, de az utolsó vékony felhőrétegen éppcsakhogy nem sikerült átvilágítania. Érdekes színekben pompázott a világ ezen a napon. Kissé spontánra sikerült a program. Volt lehetőségünk felmenni a közeli hegyre egy felvonóval, innen nagyon szép a kilátás az egész térségre. Ahogy felértünk elénk tárult a szigetek panorámája hóval fedett hegyekkel a háttérben. Érintetlen fehér dombok rengetege. Ugyan nem volt turista út vagy ilyesmi, ez inkább egy "nem járt még itt senki" terület, nem sok idegen indul neki egy magas hegynek, ahol se út semmi, csak hó és jég. De mi úgy gondoltuk, miért ne másznák még egy picit magasabbra? Aztán mikor picit magasabbra érkeztünk, egy újabb domb, hát ha már itt vagyunk, menjünk még erre is fel. És így tovább és így tovább... Végülis egy két-három órás út után talán felértünk a tetőre, ahol már erős szél fújt s hát majd összefagytunk. A kilátás egyrészt a fjordok világára nyílt, a másik oldalon, pedig végeláthatatlan hegyvonulatok magasodtak. Jó érzés volt. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején lettem volna, sehol egy lélek, csak a zord csúcs és te. Én is olyan erősnek éreztem magam mint a kősziklák. Nem volt könnyű felérni...csúszós volt és egyre vastagabb volt a hóréteg, úgyhogy marha elégedett voltam magammal. Néztük ahogy a nap küzd a felhőréteggel, ahogy a sugarak igyekszenek átjutni, és így festik a tájat bronzos barnára. Fantasztikus volt, olyanok voltunk mint valami Északi-sark kutatók.

Leérve már kezdett sötétedni, úgyhogy gyors vásárlás után vacsorát főztünk. Halat. Mert a hal jó. 

Az utolsó napunk Tromsöben nem volt teljes, délután már repültünk vissza Osloba, de még a Polar Museumot meg akartuk nézni. Hát kérdéses, hogy megérte-e. Megnézettek velünk két látványos rövidfilmet, egyet a norvég fjordokról, egyet a sarki fény keletkezéséről, meg volt egy játékos fóka tréning. Nagyon kis huncutok, az oroszom még egy „adj egy ötöst“ élményt is haza vihetett. Illetve nézői lehettünk a helyi gyakornok utolsó napi kihívásának, mely fókákkal úszást jelentett. Az elején irigykedtem, de minekután kiderült, hogy a víz 3 fokos, már annyira nem...

Kicsit sétáltunk még a tengerparton, aztán irány ismét a reptér.

Az esti programjainkról nem írtam, szándékosan. Na nem kell rosszra gondolni, semmi erotikus részletet nem kívánok elétek tárni. Az estéinket és éjszakáink egy részét az északi fényre vadászva töltöttük. Ugyanis a város fekvése tökéletes, akár kisebb aktivitásnál is van esély, hogy láthassuk ezt az isteni fényjátékot.

Sokáig misztikus eseménynek tekintették az aurora borealist. Így például az indiánok úgy vélték az elhunyt lelkek lakoznak a fényben, a halottak táncának nevezték. A norvégoknak jelezte, másnap jó fogás lesz. A kínai kultúrában hosszú és harmonikus családi életet jövendölt. A tudomány ma már picit többet tud. Vagyis az aurora okozói bizonyos Napból és Naprendszerből kitörő részecskék, amik a Föld pólusainál jutnak a mi légkörünkbe, és az itt levő atomokat gerjesztve érik el, hogy azok sugározzanak. Az erős naptevékenységet követően tehát jön a fényeső. Ezt az aktivitást mérik is, lehet online követni, de nem előrejelzés. De ha mondjuk délután négykor már nagy az aktivitás, jók az esélyeink. Persze ehhez még az időjárás istenének kegyessége is szükséges. Vagyis jó adag szerencse.

Az első éjszakánkon még eszünkbe sem jutott, de vetettünk egy pillantást az online műholdas jelentésre. Zéró naptevékenység, sőt be is volt borulva, sok esély nem volt, inkább aludtunk, hogy kipihenve érkezzünk a husky túránkra.

A második éjszaka már pozitívabbnak tűnt, hiszen egész nap sütött a nap, sőt a túravezető ranger pasi is jó esélyeket jósolt. Még kérdezősködtünk, hol a legjobb helyszín a környéken, illetőleg hol van egy csendesebb, közvilágítás nélküli hely és körülbelül éjféltájt indultunk el a kis tóhoz a város északi részén. Fél órás gyalogút... Bár nem volt aktivitás, azért reménykedtünk. Ahogy megtettünk pár lépést, felnéztem az égre és akkor láttam először az északi fény egy kis hullámát. Halványkékszínű csendes, nyugodt. A mozgását egy függönyhöz tudnám hasonlítani, amit megfúj a szél. Fél perc és el is tűnt a szemünk elől. Míg oda nem értünk a tóparthoz, úgy kábé percenkét vizslattuk az eget, lépteink egyre szaporábbak lettek. Majd lekuporodtunk a parton a hideg hóba kis teástermoszainkkal és vártunk. Közben hallgattuk a táj csendjét, néztük a csillagos eget és fogtuk egymás kezét. Itt-ott megjelent egy halvány sáv az égen. Ő volt az, de nem öltött pompa ruhát. Két órát vártunk, majd átfagyva hazaballagtunk. Ugyan nem jelent meg teljes valójában, de volt valami romantikus a várakozásban.

Az utolsó éjszakánk következett. Izgultunk. A hegyi kalandunk után még benéztünk a helyi könyvtárba, egyrészt megmelegedni , másrészt a párom internet függőségét kellett csillapítani. Nem, ő sem tökéletes.  Szóval, ha már itt vagyunk, nézzük már meg mi a helyzet a horizonton. Hát majdnem lecsúsztam a székről, mikor látom, hogy már órák óta mágneses vihar van, ami azt jelenti, hogy száz százalék! Itt van. Hevesen vert a szívem, de ahogy kinéztem , látom esőcseppek mossák az ablakokat. Tanakodtunk mi legyen, az összes időjárásjelentésről szóló cikket elolvastuk, mi várható a következő órákban. Mondanom sem kell, egész éjszakára borult időt mondott, nem csak Tromsö, de az egész környék felett, tehát autót bérelni sem érte volna meg. Próbáltunk lenyugodni, de nem tagadom, nagyon csalódottak és mérgesek voltunk. Szóval hazamentünk és én tíz körül elszenderedtem, majd éjfélkor felébredtem, még mindig esik. Alszunk tovább, de szól az ébresztő hajnali kettőkor. Borult. Visszaalszom, feladom, ez most nem így volt megírva. Hajnali négykor a teraszajtó csapódását hallom, az oroszom suttogja, hogy gyere gyere. Kiérve látom a felhők eltűntek és a fejemet jobbra fordítva pillantom meg ismét az aurórát. Most zöld ruhát vett, nem volt nagy. A zongora cikázó billentyűinek játékához hasonlított a mozgása, csak egy perc volt, rövid dallam, és már el is tűnt a szemünk elől. Az utolsó reményünkkel indultunk el hajnali négykor a tóhoz. Hátha. Másfél óra várakozás után feladtuk.

Még egyszer utoljára, talán búcsúzóul, a repülőgép ablakából láttuk. Zöld színe átvilágította a sötétséget. Ekkor igazán nagy foltban terjengett. Aranyosak lehettünk ahogy a kis ablakon próbálunk osztozni, hogy láthassunk minél többet az aurórából...Pár perc után a repülőgép irányt változtatott és eltűnt a szemünk elől. Kissé ironikus, hogy a legnagyobb terjedelmű fényjátékot egy aprócska kis ablakon keresztül néztük.

Hát ennyi volt a északi fény meséje nekünk.

Talán nem volt szerencsénk teljes pompájában látni ezt a csodát, de az éjszakai sétáinkat nem felejtem el, kalandos volt és teljesen ésszerűtlen igazából, de úgy együtt ésszerűtlen...

Folyt.köv.