„In order to really enjoy a dog, one doesn't merely try to train him to be semi-human. The point of it is to open oneself to the possibility of becoming partly a dog.“

(Edward Hoagland)

Második norvég napomon, olyan élmény részese lehettem, mely felemel, megszabadít minden lelki piszoktól, s enged szárnyalni, ujjá születni. Én is ujjá születtem.

Sütött a nap, a sugarai megszépítettek mindent. Tíz előtt érkeztünk a megbeszélt találkozóhelyre. Egy fehér furgon, a túratársak és egy fura norvég fickó várt ránk. A fura fickó – akit leginkább egy amerikai rangerhez tudnék hasonlítani – volt a sofőrünk s - később kiderült - a túravezetőnk is. Persze az oroszom buzgóságának köszönhetően előre kellett ülnünk a sofőr mellé, és persze én üljek középre mert mégiscsak én vagyok a nő. Hát jó. Végülis jól sült el, mert egyrészt első sorból csodálhattuk a tájat, másrészt egy-két infót sikerült kiszedni a pasasból, minthogy utolsó friss hó decemberben volt, és hogy bizony túl meleg van februárhoz képest. Ami még nekem érdekes volt, hogy nyáron és télen is a tenger vize hasonló hőmérsékletű, tehát ha ugyan jó is az idő 8 fok fölé azért még akkor sem megy, talán ha hosszan süt a vízre a nap.  Szeret itt élni.

Megérzketünk a táborhelyhez, ami nagyon egyszerű, semmi luxus. Mikor megpillantottam a kutyusokat már nem bírtam magammal, csillogó szemmel közöltem a társammal, hogy akkor én most megyek, bólintott, de azt már nem vártam meg. Legalább ötven kutyát láttam egy időben, mindegyiknek külön kicsi faháza volt, mert hát hideg van. Első látásra az egész egy kutyafarmnak tűnt, szóval kicsit megijedtem, de miután látod, hogy milyen iszonyatosan boldogok, elfoszlik a negatív érzés, hogy esetleg rosszul lennének tartva. Körülbelül a menyországban éreztem magam, azt sem tudtam melyikhez menjek először. Mind bújt, nyalogatott, ugrált, pajkoskodott... Nagy nehezen sikerült minket elcsalni egy kis bemutatóra a túra előtt. Meséltek a farmról magáról, a kutyusok természetéről, fajtájáról, tréningjeikről. És hát nem mellékesen a kutyaszánhúzásról. A szán teljesen egyszerű fábol készült dákolmány, amin van egy fék. Két személyes, az egyik ül, a másik „vezet“. Mert ugye nem vezet, hanem fékez. Vagyis megpróbálja minden erejével megállítani a kutyákat. Ami nem egyszerű, mint kiderült. Szeretném előre bocsájtani, hogy ezek a kutyák, semmilyen erős kiképzésen nem vesznek részt, természetesen tréningelik őket, de a legkevésbé sem fenyítési módszerekkel. Ezt nehéz elmagyarázni, látni kell, ahogy a kutya szeme felcsillan, mikor beállítják a helyére a társaival, nyüszítenek, az egekbe szökik az adrenalin szintjük. Hatalmas energiabombákká változnak, melynek célja a futás. Nem hallgatnak rád, annyit tudsz tenni, hogy fékezel. Többet nem. Őket nem te érdekled, hanem hogy fussanak a világ végéig.

Ha jól emlékszem öt szánnal indultunk útnak, elöl a vezető s mi zártuk a sort. A túra első felében ülve élveztem a kalandot. Leírhatatlan azt hiszem...A napsugarak világítják meg a hófehér havat és te teljesen nomád módon, egy elhagyatott, emberektől mentes tájon utazol a kutyákkal. Alig vártam, hogy én is vezessem. Azt hiszem a mi kis csapatunk volt a legenergikusabb. Próbáltunk a kedvükre tenni, úgyhogy le-le maradoztunk, hogy utána teljes gázzal futhassanak. Párszor néha majdnem leestem, harcoltam a bozótossal, nagyon vicces volt. Félúton cseréltünk, hogy még én is „vezethessek“. Nagyon izgultam, nem bíztam a kutyákban egy percre sem, ahogy eddig láttam, ezek addig futnának míg el nem érjük az északi sarkot. Mikor elindultunk éreztem az erejüket, ahogy minden porcikájukkal előbbre akarnak jutni, ha fékeztem nyüszítettek. A fékezés nagyon nehéz volt, meg úgy általában az egész, fizikailag megterhelő. Folyamatosan mereven tartod magad mert különben leesel, nincs semmi ami mondjuk tartaná a lábad. Ha mondjuk lecsúszok, akkor annyi, az oroszomat csak napok múltán látom. :D Ez egyébként párszor majdnem megtörtént... Éles kanyarok, dombra fel, majd le. Aaaaa... Két órás túra volt körülbelül, de húsz percnek tűnt. Miután visszaérkeztünk, még vagy fél órát játszadoztam a csapatunkkal, figyeltem a tábori dolgozók munkáját, az etetést... Meginvitáltak utána még minket egy kis kávéra, süteményre egy ilyen jurtaszerűségbe, melynek közepén egy hatalmas tűzhely volt, ott melegítették a teát s tartották a süteményt, hogy ne hűljön ki. Minden teljesen nomád módon. Kézmosás? Ugyanmár... Szomorúan búcsúztam a tábortól. Az egész atmoszférája szeretetteljes és barátságos, nyitott. Legszívesebben maradtam volna, de nem volt merszem megkérdezni, hogy ugyan dolgozhatnék-e náluk? :D Esküszöm eljátszottam a gondolattal...

A nap további részét sétával töltöttük a városban, ami nagyobb mint hittem. Egy állati hosszú híd köti össze a két szigetet s egyben a két városrészt.

Ezen a délutánon láttuk utoljára a norvég napot.

Folyt. Köv.