Annak idején azért nyitottam a blogomat, hogy majd saját pszichológusomként, itt majd mindent leírok, akár egy beszélgetés, melynek az egyik felén én ülök, a másikon az adott olvasó, akit talán ismerek, talán nem, de egy másik síkon kommunikáció alakul ki közöttünk. Lelki síkon, hiszen véleményt formáltok rólam az olvasás közben, pozitívat, negatívat. Vagy végig sem olvassátok, én is sok mindennel így vagyok. Az ember tudatlanul is kritizál. Most jutott a kezembe a Szeretetköny Müllertől, én is pálcát török a gondolatai felett, emiatt is jutott most eszembe, hogy nem is mindegy mit írok, vagy hogyan közvetítem felétek, hiszen valljuk be, saját magamat védve a sikertelesnégtől, azt mondom csak nekem szól, valójában nem így van. Hiszen, ha már csak egy ember elolvassa, már az is felelősség, mert hatással lehetek rá ilyen vagy olyan szempontból. Sokszor csinálom ezt. Elhitetek magammal egy hamis célt, hogy a csalódástól védjem magam. Egyszerű példaként mondjuk főzök s átjön a párom. Már előre leszögezem, hogy magam örömére főztem, így ha neki netalántán nem ízlik, igazából nem számít. Ez persze nem így van. Ha azt mondaná, nem evett ennél rosszabbat, nagyon rosszul esne... Ez egy lebutított példa, de nagyjából szemlélteti, hogy sok sikerélmény kell, pozitív visszacsatolás, de nyilván nem ezekből kell építkezni, hanem belülről, de emberi lényként szükségünk van ezekre, mint a vízre. Durva példát is tudok... Kijöttem ide s az akkori önhitegetésem a következő volt: „Mindegy mi lesz, megpróbáljuk s ha nem jön össze, abszolút semmi gond, így jártam, csak vaktába megyek, semmiképp nem lehet csalódás a végén.“ Hát ez így nem igaz. Ha nem jönnek össze a dolgaim, akkor nagy valószínűséggel összetörök. Persze feladhattam volna a holtpontnál, de nem tettem. Éreztétek már, hogy nem bírjátok tovább, de valami legbelül mintha azt súgta volna menj menj menj és csináld? Én éreztem már... Érdekes folyamatok mennek végig a testedben, lelkedben: lüktet a bizonytalanság, elveszett vagy, kedvetlen vagy, nehéz lélegezni, enni-inni, minden nehéz és mégis valami benned életre hív s belül bíztat s súgja, hogy csináld tovább, mert jó úton vagy! Érezzük, hogy jó úton vagyunk? Szeretném nektek megmagyarázni, milyen is ez, viszont nem lehet betűkbe foglalni. Lehethogy megbánom, amit leírok, de most úgy érzem, jó úton vagyok, bárhova is vezet. Életemben először. Azt nem tudom hová tartok, vagy ki is vagyok valójában, de azt tudom, helyes most az ösvény. Hogy mikor jön a csábítás a letérésre? Jönni fog bizonyosan, de nem félek. Miért is félnék? S most értem meg...Nem is a félelem szót használnám. Inkább a nem szorongok kifejezés illik ide. Hiszen, félelmek mindig felbukkanak, különben akadálymentes lenne az élet. Hát itt tartok most. Megint pozitív időszakomat élem, az utóbbi két hétben, hihetetlen, de megint változtam s így már szebb környezetet is termetek magamnak, minden más színben mozog. Bár a tarka ősz helyére a kopár tél jön, de az én szívemben és életemben nem. Úgy érzem, mintha itt Münchenben most tavaszodna. Vagy legalábbis nálam most virágzik. S arra is rájöttem, minden csak hozzáállás kérdése. Persze nem új ez a közhely, vagy milliószor hallottam már, de csak legyintéssel reagáltam. Gyakorlatba sosem vittem. Csupán az utóbbi időben, talán ezért is most ért ide a tavasz. Sokszor kedvtelenül mentem munkába, aztán belegondoltam, hogy mi a fenének szomorkodni, ha mosolyogva is lehet. Mi lett a vége? Megszerettem... Szóval hozzáállás kérdése. Nyilván nem igaz mindenre, de érdemes elgondolkodni, mennyi minden rosszul sikerült, vagy nem is sikerült, csak mert negatívan álltunk hozzá. És talán ez a középréteg gyilkosa. A passzivitás, kedvtelenség. Elgondolkodtunk már azon, mi az az életünkben, amit szívvel csinálunk? Van-e olyan? Akármilyen apróság megteszi, bármi. Csak legyen. Másképpen rossz vége lesz. Vagy semmilyen vége lesz, ami még szörnyűbb. Sokan azt hiszik, a boldogság repül mint a madárka, s vagy megtalál, vagy nem. Remélem nem késő, ha csak most szólok, de nem repül felénk. Nekünk kell utána menni, másképpen nem is lenne értelme a létnek. Ez szimpla fizika. Izmos is csak akkor leszel, ha eljársz sportolni, edzeni. Boldog is, csak akkor leszel, ha elindulsz s maximálisan kihasználod, azokat a lehetőségeket, amik szívedet melegítik. Csak ne várjunk, mert hamar hosszú lesz az elszalasztott lehetőségek listája s már csak a lustaság marad. Őt meg nehéz legyőzni, jobb odáig nem hagyni elfajulni az életünket, mert az ketrecbe zár hamar. A börtönhöz pedig nem szoktunk. Szabadsághoz szoktunk. Csak a félelem és a lustaság rácsok mögé dugnak elég hamar, ha hagyjuk. Szóval ne hagyjuk! Én most próbálom nem hagyni. Beengedem, amit úgy érzem be kell engedni. Tudtam is, ha elhagyom  a negatív környezetet, vagyis a régi lakást s a régi munkát – amiket valószínű én is teremtettem rosszá - , akkor minden jóra fordul, nos voáláááá. Micsoda véletlen... A új lakás energiája fantasztikus, a munkahelyemen minden rendben, a szerelmem lángol, barátságaim folyamatosan alakulnak. Ezzel igazolva a hozzáállásról alkotott teóriám. Csak hinni kell. Hinni kell magunkban s meghallani, azt a suttogó halk hangot belül, ami elárulja az irányt.