Az év utolsó hónapja kivételesre sikerült. Annyi élményt és érzelmet sikerült ismét magamba ömleszteni, hogy megint életszag vett körül. A boldog életé.
Sok év után vettem a bátorságot, nos ismét sítalpakra álltam. Nagy volt az izgalom, de amint felcsatoltam azonnal éreztem, most került csak igazán a helyére a kölcsönzött suhanóka. Sosem voltam még ilyen magasan, 3000 méternél is több. Hatalmas gelccser. Szinte a felhők felett. Mindig azt hittem én a tengernél soha nem látok majd szebbet, imádtam az illatát, a végtelenséget, elvesztem benne, ő volt a mindenem. Hát versenytársa akadt. Életembe először láttam az ég igazi kékjét, ahogy a hegyoromok fölé magasodott. A nap szikrázva hullatta a színgyémántjait a friss hóra, melynél fehérebb nem létezik. Körülöttünk hegyek, mindenütt, bárhova nézel, csak csúcsok. Négy ország csúcsai. Nagy energiával vágtunk neki a pályáknak, állatira élveztem, mint egy kisgyerek, énekeltem, nevettem s egyre gyorsabban, merészebben csúsztam. Asszisztált a nap és a hó, a hőmérő mutatója jóval magasabbra szökött mint kellett volna. Egy hetvenéves néni morogva meg is jegyezte, ezt először éli meg. Figyelemre méltó, bár nem feltétlenül pozitív. Kis romantikus házikóban éjszakáztunk, a mennyezeten csillagokhoz hasonló világítás, ez már meglepetés volt nekem. Összeértünk, megosztottunk, úgy éreztem hosszú idő után, hogy tartozom valakihez, kitörölhetetlenül. Nehezen válok függővé bárkitől is, sőt egyenesen elítélem azokat a nőket, akik beleesnek ebbe a hibába, most pedig úgy érzem, ennél nincs semmi csodálatosabb. Nagyon közel éreztem magamhoz azon az éjszakán. Különösen közel. Érdekes visszagondolni, hogy pár hónappal ezelőtt lemondtam a szerelemről, és egyszerűen ignoráltam az egészet, talán védekezésből, de inkább érdektelenségből, mint aki nem is hisz benne. De nagyon is hiszek, és már akkor megfogalmaztam, mielőtt megismertem, addig nincs esélye senkinek, amíg nem érzem az illetőnél, hogy huuuuuha, kicsúszik a talaj. És voalá, olyan gyorsan eltűnt a lábam alól, hogy már azt is elfelejtettem volt-e ott valaha. Egy hátulütője azért van. A hiánya annyira tud mardosni, hogy őrültnek érzem magam. Bárcsak írói túlzás lenne...! Ezt akartam, megkaptam. Nem akarok belegondolni, hogyan is végződik, annyira fiatal még. S mégis néha rémképek törnek rám. Ekkor eszembe jutnak nagy költőink szerelmes versei, összeáll a kép. Akkor nem értettem. Erre is meg kell érni, úgy tűnik. Mint ez a kis Paul Éluard versike:
A szerelmes
(Somlyó György fordításában)
„Ott áll lezárt szememben is,
S a haja hajamba fonódik,
Keze akár az én kezem,
Színe az én szemem színe,
S árnyékomban úgy elmerül,
Mint fölhajított kő az égen.
A szeme mindig nyitva van,
És sohase enged aludni,
A verőfényes déli napnál
Tündökletesebb álmain
Sírok-nevetek, mint a részeg,
S beszélek, bár nincs mit beszéljek.“
Szóval már ezeket a napokat is nehéz volt érzelmileg túl élnem, mielőtt megsemmisültem volna, jobbnak láttam lenyugodni, beletemetkezni a munkába, amennyire lehet. Majd vészesen következett a születésnapom időpontja, ami – mint már említettem – a már szokásos belső szorongás társaságában jött. Mindennek ellenére, sokkal jobbra sikeredett: reggeli rózsás ébresztő, nem várt kedves üzenetek, telefonhívások, még a munkahelyemről is, ami kiváltképp meglepett, később egy hatalmas fantasztikus virágcsokor társult hozzá. Majd kellemes első vacsora, ismét nem várt ajándékok, kiváló szerda este. Majd tangó, és második, már meghittebb, romantikusabb vacsora. Azt hiszem nincs mitől félnem többé, s ha megtenném, csak húzzátok meg a karom, hogy vannak emberek, akik még képesek a szeretetre, és a szeretet szeretetet vonz, ennél fogva, nincs mitől félnem. Köszönöm mindenkinek, aki asszisztált ehhez a feltámadáshoz, bár a korom kissé magasodott, ami annyira nem tetszik, hiszen közünk nincs egymáshoz, nem is értem... Huszonötnél akartam határt húzni, de mivel még mindig csak húsznak érzem magam, így talán lejjebb csúsztatom kissé, ha megengeditek.
Folyt.köv.
