Magamon tűnődtem. Milyen is voltam, s mivé lettem, s milyen lehetek még. Az autóban ülve, édesanyámat hallgatva jöttem rá a megfelelő szóra, amit eddig félelemnek neveztem. Nem félelem, ami minket fékez. Vagyis nem csak az. Valami más, amit már születésünkkel létrehozunk, egyre csak növesztjük, egyre több van belőle, mígnem azt vesszük észre, már lélegezni is alig merünk. Ezek a pajtásaink. A gátlások. Gondolkodtam, honnan jöhet ez, hogyan épül fel s miért is engedjük, de nem sikerült rájönnöm. Én ovis koromat elhagyva lettem gátlásos. Utána már nem lehetett pőrén járni, el kellett takarni a testem a többiek elől. Aztán jött a sok „nem szabad“, a sok korlát, ami gátlásokat képezett bennem, bennetek is. Az iskolatársaim szociális közegébe kerültem, s meg kellett tanulni az alkalmazkodás képességét. Bár nekem nem kellett, alapvetőleg így vagyok beállítva, nem esik nehezemre néha olyan döntést hozni, ami talán nekem nem a legkedvezőbb. Bár ez már redukálódott a későn kiépült EGO-m eredményeként. A késő alatt az utóbbi két évet értem. Lassan érek. A párom naivitással vádolt. Először bántott, igazából nem is értettem. Mi mindennel „vádolt“ volna, ha két évvel ezelőtt találkozunk...! Kritika volt, s bár előtte megsértődtem, jó asszonyhoz méltón, de átgondolva száz százalékosan igaza van. A naivitást úgy értette, néha megteszek tudatosan dolgokat – példa dohányzás -, annak ellenére, hogy tudom, káros, negatívan fog hatni a jövőbeni énemre. Tehát naív vagyok, mert azt hiszem velem semmi rossz nem történhet, s gyerekes, mert nem is foglalkozom vele. Ez is gátlás? Hogy behunyom a szemem?
Próbáltam összegyűjteni, miben nyilvánult meg a gátlásosságom. Ami a legrosszabb volt, így visszagondolva, hogy nem mertem vállalni a tudásom, magam. Így például az iskolapadban kérdez valamit a tanár, természetesen tudom a választ, de valami gátol magamban, hogy feltegyem a kezemet és ordítsam a helyes, vagy akár helytelen választ...Hiszen, nem a válaszon a lényeg, hanem a kurázsin, hogy bevállalod a véleményed. Hiszen így lenne egészséges. Mit tettem én? Többnyire végignéztem mások sikerét. Persze itt-ott sikerült legyőzni magam és heves szívverések közepette válaszolni, de nem elégszer. Sokkal hamarabb fejlődésnek indul a személyiségem, ha ezeket a gátlásokat legyőzöm. Mondanom sem kell, a tanárok szemében, - mindenféle szemrehányás nélkül – ez szerénységnek számít, nem gátlásosságnak. Pedig az. Igenis minden gyereknek ki kell tudni magát nyilvánítani, és kiállni a padból, nem csak akkor, ha muszaj, de bármikor, mikor lehetőség van rá. Ezek a helyzetek továbbiakat vonnak maguk után. Mint a gyenge spontán kommunikációs kézség például. Vagy a félelem, ha hivatalba kell menni, ha orvoshoz, ha akárhova, ahol magunkról kell beszélni, segítséget kell kérni, problémáinkat feltárni, ahol új embereket kell megismerni. A magunkfajtáknak stresszhelyzetet jelent, már egy kisebb hezitálás a szupermarketben, vajon hol találom ezt vagy azt. Megkérdezném, de nem inkább rászánok még vagy húsz percet a keresésre. Rossz. Hiba. Gátlás. Aztán felnövünk, egyre több van belőlük. Elég komolyan megfigyelhető az ember szexuális szokásain is. Főként a nőknél, mi még ott is gondolkodnuk. Még ott is gátlásosak vagyunk. Le lehet győzni? Le lehet. Megintcsak, amit már sokszor mondtam: nyitni kell az ajtót.
Megjegyzés: Még valamit észrevettem, ami főként ránk, felvidéki magyarokra jellemző. A főiskolán figyelgettem sokszor társaimat. Lehethogy van, lehethogy nincs összefüggés, de sokkal gátlásosabbak vagyunk, mint Magyarországon született társaink. Ez megnyilvánul mindenben, mint az órai aktivitás, fogalmazáskézség spontán helyzetekben, vagy, ha például egy prezentációt kellett előadni. Sokkal idegesebbek vagyunk, elakad a hangunk, akár remegünk is. Ezt nem csak magamon vettem észre, hiszen, akkor nem lenne értelme az elméletemnek. Persze ez nem általánosítás, mielőtt valaki félreértené, s az is igaz, hogy a szereplést is gyakorolni kell. De elég nyilvánvaló, visszahúzódóbbak vagyunk, nincs mit tenni. A barátaimon is néha észreveszem, nem mernek megszólalni, kérdezni. S egykor én is ugyanilyen voltam. Vajon összefüggésbe hozható ez a „hova is tartozunk?“ zavarával? Szlovákok nem vagyunk. Magyarok vagyunk? Határon túl rekedtünk... Magyarországi magyarok sem vagyunk. Szlovákiai magyarok vagyunk. Lehetséges vajon, hogy ezek fogalmak mint hatással vannak személyiségünkre? Volna bennünk az identitászavar mindezek miatt? Nem tudom, nem vagyunk egyformák...Én néha úgy érzem, ez így nem teljesen normális. Mikor csecsemő vagy, rád mondják, hogy magyar vagy, hiszen mi más lennél, hamar megtanulod, más nemzetiség is van itt, együtt kell élni vele, ők másnak tartanak, te is őket. De mások igazából? Ha gyerekkorodban elvisznek és azt mondják, te fiam bizony francia vagy, s francia nevet kapsz, franciaként fogsz felnőni. S talán egyszer rájösz, hogy igazából nem is ott születtél, és eljösz őseid földjére, megtapogatod a tárgyakat, magyar ételt eszel, megnézed az embereket, de idegen lesz, mert nem ebbe neveltek, nem erről tanultad, hogy a hazád. Akkor számít ez?
