Sűrű a decemberem általában. Most sem volt másképpen, a különbség, hogy  most az eseményeimet édes munka köti össze, nem pedig édes semmittevés. Izgalommal vártam a karácsonyt, megvallom őszintén. Ebből is látszik gyerek még a lelkem. Még fát is vásároltam, persze nem a legszebbet, hiszen a tökéletes fa nem is illene hozzám. A tavalyi saját készítésű díszek, anya mézeskalácsai s még néhány masni várta a megtisztelő pozíciójának betöltését. Ó és ne feledkezzünk meg a karácsonyi rénszarvasról, Rudiról, ki a fa tetejére került, hiszen onnan majd mindent lát. Lát is! Szóval ilyen lett a mi fánk. Édes kis momentum volt, mikor én készítettem a kis vacsoránkat, ő pedig megpróbálta egyenes lábakra állítni – mert persze görbét vettem. Természetesen még azelőtt feldiszítettük, mielőtt ráébredt volna, hogy nem ártana egyenesbe hozni. Olyan családos volt. Kettős családos. 

Más oka is volt az izgalomnak, sajnos nem volt annyira egyértelmű, hogy haza tudok jönni. De sikerült. És nem is egyedül. A huszonnegyedikén Bécsben állomásoztunk, mert miért is ne. Egy kis bőrönd huzavona után spontán elindultunk a városba, mindenféle terv nélkül.  Fogalmam nincs milyen épületeket láttunk, de szép a belváros. A Hofburgot azért sikerült felismernem, be is mentünk a Schmetterlinghausba. Kiderült, hogy a lepkék szeretik a meleget, úgyhogy lepkére öltöztünk mi is. Aranyos élmény volt. Nem tudom a lepkék harapnak-e, de engem megtámadott észrevétlenül az egyik, de ne aggódjatok, még nem váltam Butterflywomenné. Azt hiszem... Betértünk egy édes kis helyi cukrászdába, annyira hangulatos volt, mintha mindig is oda jártunk volna. Egy jó tanács viszont: ne ebédidőbe menj cukrászdába, mert egy szelet méregdrága sütemény, nem segít az éhségeden. Ezért is, miután a desszerten túl voltunk, elmentünk ebédelni. A hely olyan idegennek tűnt elsőre a modern berendezés miatt, úgy értem ez nem az a hely, ahova ez ember lánya karácsonykor beül, de még a zene, a pincérnő és a sör összhatása csak hangulatossá varázsolta. Azt hiszem ekkor késtük le a második vonatot. Még visszasétáltunk a Stephansdomhoz, ahol beérve éppen kezdődött a karácsonyi mise, kedves arca volt a püspöknek. Nem féltem. Jó volt ott. Leértünk a metróhoz, kevés idő maradt a vonatig. Én – mivel nem szeretek rohanni – javasoltam, hogy kényelmesen késsük már le ezt is, de végülis megpróbálni meg lehet. Magam sem hittem el, de miután sprinteltünk, csak elértük. Persze nem volt ivóvíz a vonaton. Második tanács: ne fuss a vonatra, ha nincs nálad víz, mert nem kellemes az égető száraz torok. Szóval így telt az első karácsonyi napom. Viccesen.

A második egy tökéletes családi nap volt. Úgy, ahogy lennie kell: evés-ivás, fa meg ajándék, meg  még extra evés-ivás. És kivételesen, nem bújt mindenki a szobájába ebéd után, hanem együtt voltunk, egész nap. Irigylésre méltó. Büszke vagyok ránk. Nem gondoltam, hogy idáig fejlődünk. Lassan kezdem azt hinni álomvilágba élek. Minden felépül körülöttem. Nem is értem, hogy nem láttam eddig mindezt.

Egy újabb átbeszélgetett éjszaka. Átbeszélt karácsonyi éjszaka. Még mindig nem tudom a szavait bóknak szánta-e, de jelenleg ő az, aki a legjobban ismer. Azt sem tudom bántottak-e szavai. Igazából csak elmeséltem, hogy soha nem tartoztam egyetlen csapathoz sem, inkább mindenhova kicsit, vagy spontán alakultak ki baráti társaságok, de nem voltak sosem örökösek. A kolis első közösségemen kívül, nem éreztem, hogy valahova is tartoznék. Erre csak annyit mondott: „perszehogy nem, hisz más vagy.“ Na jó, a különleges szót használta, de az túl fennkölt lenne. És nem vagyok különleges. Neki vagyok különleges. Azt hiszem így kell most értelmeznem.

Az új évbe lépés kaotikus lett, elég soká dolgoztam, így túl sok kedvem, energiám ne jutott az ünneplésre, legalább is így terveztem én. Hm. Hát nem így lett. Ehelyett majdnem elütött egy autó, felénk dobtak néhány petárdát, sőt tüzijáték elől is menekülni kellett. De fedél alatt már ihaj-csuhaj, mert bulizni kötelező. De nem panaszkodom. Bár első Szilveszterem, ahol senki igazán közeli nem volt velem, szóval nem volt annyira egyszerű, de igyekeztem élvezni. És sikerült. Újabb klassz embereket sikerült az életembe engedni, amit csak pozitívan érékelhetek. 2013 nem volt rossz, nem akarom itt most kielemezni, hiszen az írásaimból sokminden kikövetkeztethetö. Legyen elég annyi, hogy nem kellett kívánnom éjfélkor, sem pedig fogadalmakat tenni, hiszen a céljaim általában spontának, fogadalmak meg mindig jönnek és mennek, miért választanám az év utolsó napját? Nem az a záloga a sikereimenk. Szóval, kissé megkésve, de boldog új évet Nektek!