Furcsa érzés, egy régen látott kollégista barátot újra látni. Más körülmények között, egyetem nélkül, mikor már nem ez előadásokra rohanunk, vagy éppen azt lekésve kászálódunk ki az ágyból. Kicsit irigység fogott el, mikor hazaérve az utazásról töprengtem, nemcsak mert Amsterdam sokkal színesebb, mint München, sokkal vidámabb és szabadabb, hanem mert a szeretett személy, hihetetlen módon, mintha maga a város lenne. Gyakorlatilag a várost összekötöttem a személyével. A város olyan mint ő. Talán ő tette olyan tarkává nekem, magam sem tudom, de öröm látni, hogy jó helyet talált magának, még ha még nem is tudja.

Szóval hármasban folytattuk az utat. Egy tipikus holland sörkertbe mentük, rengeteg félét lehet kóstolni az isteni nedűből, illetve sajtokból, szalámikból. Ittunk, hogy mit, már nem tudom, nem ez tette különlegessé. Pár perc ücsörgés után, csapódtak hozzánk emberek. Először nem is regisztráltam, talán a sör hatása? Szóval az egyik oldalamon egy kanadai idősebb házaspár mesélt az európai útjukról, a másikon egy orosz fickó kapcsolódott a beszélgetésbe, aki már több éve itt él. Többek között Münchenben is járt, de nem volt túl jó véleménye róla… Na mindegy, nem ez a lényeg, hanem annyira jól esett ez a szabadság, bárki, bárkivel szóba áll, mindenféle belső komplexusok nélkül, mindenki mer olyan lenni, amilyen, meg mer szólítani. Mikor történne ilyen spontán társalgás az én városomban? Talán soha… Idegenek vagyunk, pedig nem kellene. A délután meg egy hölgy jött oda hozzánk, látván milyen elveszettek vagyunk, hogy a segítségünkre legyen, pedig nem is kértük. Csak előkapta a mobilját, megnézte a neten a hogy jutunk az adott célhoz. Ennyi. Talán ezek apróságoknak tűnnek, de engem lenyűgöznek. Itt nincs ilyen, vagy itt én lennék más?

Aznap még elmentünk a Vondelparkba, ahol rengeteg fiatal ücsörgött, grillezett, zenélt, lazulgatott. Mi is csak ezt tettük, sétáltunk, beszélgettünk, azt hiszem fára is másztunk? Jó volt. Soká időztünk, bizonyos körülmények miatt...

Az estére már nem sok energia maradt, szóval még egy kör a belváros fényeiben és az utolsó villamossal hazarobogtunk. A buli ma elmaradt.

A másnapot egy kiadós brit reggelivel kezdtünk, ami tojás, kávé, pirítós, lekvár. Szinte nem is találtunk más kínálatot, ami megérte volna. Sok az angol turista, ez már biztos. Reggeli után a Heineken Múzeumhoz mentünk – egyébként totál véletlen, nem volt cél – gondoltuk, esetleg bemehetnénk, de hatalmas sor állt. Szerintem, annyira nem finom az a Heineken, hogy fél napot ott töltsük, de ha több időre mentünk volna, akkor tán rá szánjuk magunkat. Inkább elmentünk az Albert Cuyp piacra, ahol mindenféle friss élelmiszert lehet kapni. Így például nyers halat, sajtokat, zöldséget, gyümölcsöt. Sőt ruhákat, kacatokat. Egynéhány árus kicsit emlékeztetett a roma árusokra Búcsú idején a falumban. Nem tudom miért, erre asszociáltam. Felszereltük magunkat sajttal, meg csokival. Meg vettünk tipikus holland édességet, amit már előző nap is kóstoltunk. Két vajas ostya között valami mézes cucc. Nem tudom mi a neve, de nagyon édes.

Gondoltuk, kellene tán kultúrálódni is csöppet. A Rijksmúzeumot választottuk erre a célra, ami a holland nép kultúrtörténetét mutatja be. Elég hosszadalmas, két órát bírtuk, aztán ki kellett jönni. Túl szép volt az idő. A múzeum csodálatos helyen van, parkkal, sok fával, vízköpőkkel, virágokkal és a híres „I amsterdam” felirattal. Éppen egy fiatal srácokból álló csoport próbált pénzt gyűjteni, zenével, tánccal, vicces szövegekkel. Ment is nekik. Később megtudtam, a fiúk magyarok voltak.

Majd ismét találkoztunk a vendéglátónkkal, jól is laktunk közben és irány a Jordan városrész. Sétálgattunk a kanálisok között, élveztük a kis hidakat, néztük a csónakokat, a parton ücsörögve bajor sört kortyolgatva tárgyaltuk a világ amolyan dolgait…

Este már illő volt kicsit duhajkodni. Elmentünk egy helyi banda koncertjére egy kis bárba a központban. Semmi fényűzés, teljesen egyszerű berendezés, kis színpad, fiatalok, műanyag pohár. Nem volt még oly késő azt hiszem, de olyan régen tomboltunk együtt, hogy ahogy elkezdődött már ugrándoztunk. Felszabadító volt, és Nirvánát is régen hallgattam már. Jót tett egy kis rockzene.

A párom valami különlegesebbet is tervezett az estére. Kinézett egy blues bárt még korábban, ahol szintén élő koncertet adtak az este. Úgyhogy a hajrázást megunva, mentünk egy más kategóriájú helyre. Picit meg is ijedtem, elég puccosnak tűnt. De amint elkezdődött a zene, eloszlott minden kétségem. Nem tudom pontosan beazonosítani a stílust. Volt ott funky, reggae, soul, kis blues. Ritmusos, táncolós. Hát ez volt a legjobb az egész napba. Nagyon élveztünk mi lányok, csak táncoltunk és táncoltunk. Párszor a rasztás énekes leugrott a közönséghez. Nagyon jó hangulatot csináltak és ha tudnám a nevét a szórakozó helynek, leírnám, de sajnos bennem az érzések és benyomások maradnak meg, a nevek nem, de dolgozni fogok rajta mindenképp.

De az estének egyszer csak vége szakadt. Késő éjszaka volt már. Búcsúzni kellett. Mikor látjuk egymást újra? Nem tudom.

Több oka is van annak, hogy visszatérjek: a barátság hiánya és a város szabados életérzése. Legszívesebben maradtam volna újra kezdeni.

Fájó szívvel hagytam el Amsterdamot. Túl bájos, hívogató, csábító. És hát állati szórakoztató út volt.

"Határozd el, hogy nem azt akarod tudni, hogy mit kaphatnál egy másik embertől, hanem azt akarod érezni, mi történik veled egy találkozás alkalmával."

Ruediger Schache

Több oka is volt, hogy Amsterdamba látogattam. Először is hahóóó Amsterdam….mindenkinek egyszer el kell menni. Elegem is volt a száraz müncheni életből, a fásult hétköznapokból. Aztán meg nagy álmom volt eljutni, kíváncsi voltam, mi is folyik a szabadság városában. De volt még egy ok, ami azt hiszem a fő motiváció volt szív-emberként. Rég nem látott barátnőm már egy ideje a holland fővárosba helyezte székhelyét, nehéz összehozni egy-egy találkát, így, hogy szétdobálva élünk a világban. Hát fölkerekedtem másodmagammal, merthogy társam is van, aki nélkül nem lett volna az igazi.

Egy kedves ismerősömnek köszönhetően kocsival mentünk, illetve ő ment, minket meg még bedobott a csomagok közé. J Cirka kilenc órás autóút után elülve a fenekemet, végre megérkeztünk. Próbáltam kezelni az izgatottságom… Mondjuk vicces volt, mikor megérkeztünk a szállásra, de a kulcs nem volt a megbeszélt helyen. Hm. Megijedtem, mert ugye előre kifizettük, de valahogy nem idegesített, végülis Amsterdamban vagyunk, mi rossz történhet? Egy negyven perc várakozás és telefonálás után, jött egy lány a kulccsal, huhh, akkor ez mégiscsak rendben van. Privát szálláson voltunk az airbnb-n keresztül, csakhogy reklámozzam, mert tényleg meg vagyok vele elégedve, nem is értem eddig miért nem tudtam róla…?

Egy söröcske után a közelben, elbúcsúztunk a személyi sofőrünktől és irány a város szíve. Lógattuk a fejünket a villamosból, helyesek lehettünk, ahogy kiáltozzuk - nézd ott egy Coffeshop, meg ott is, jajj még egy – és így tovább. A Coffeshop, ha valaki nem tudná, az ideérkező turisták elsődleges célhelye, ugyanis itt lehet hozzájutni a - más országokban illegális - marihuánához és egyéb finomságokhoz. Egyébként egy spangli 4 euró körül mozog, olcsóbb mint a sör. Ezt nem tudom honnan tudom??? J

Beérve a városba megcsapott minket a cannabis illata. Mindenhol és minden időben érzed. A villamoson, a bárokban, az utcákon, az üzletekben, reggel, délben, este. Hihetetlen. Bár elgondolkodtam, hogy itt talán csak turisták szívnak, de informálódtam és nem. J Extázisba estem az első benyomásoktól. A sok fiatal, a színek, a kis kocsmák mindenütt, száguldó bicajosok és a szemét az utcákon. Na nem nagyon, de jól esett, hogy kicsit káosz van és nem annyira rendezett, mint München. Nem győztem kapkodni a fejem, csak ugráltunk a főtéren s próbáltuk felfogni, hogy itt vagyunk. A párom, annyira beindult, hogy most azonnal mindent látni akart – már este kilenc körül járt -, alig győztem lenyugtatni. Vacsoránk egy 6 eurós pizza volt, ami egyrészt állati finom volt, ott helybe csinálták, másrészt a körülmények, ahogy elfogyasztottuk – vagyis a bolt előtt ücsörögve a dobozból éppen kellemes állapotba kerülő fiatalok mellett, mariska illatától bódulva. Arra gondoltam, hogy talán még a pizzánkon is cannabis van oregánó helyett. Ezt sosem tudom meg… Sétálgattunk, csodáltuk a csatornákat átszelő kis hidakat és lazulgattunk, ahogy azt egy hosszú út után megérdemeltük.

Betévedtünk a Piros Lámpás negyedbe is. Nekem nagyon fura érzés volt, nem tudtam, hogy ugyan nézhetem-e e lányokat és lányos fiúkat? Fura volt és kellemetlen. Az ember hall a prostitúcióról, de itt testközelben találkozol vele, ha akarod, ha nem. Kicsit érzékenyen érintett… Nem hiszem, hogy a kirakatban álló lányok erről álmodtak. És ahogy a turisták bámulják őket… Szerintem semmi értelme, hacsak nem egy durva legénybúcsú a cél. Volt is sok hangos brit fiúka a környéken.

Persze másnap későn keltünk, de igyekeztem, nem idegeskedni, hogy netalántán valamiről lemaradok. Amúgy is nem is nagyon tudtuk hova menjünk, mit nézzünk meg. Ez a baj, ha csak két-három napra mész el valahova. Ez édeskevés ahhoz, hogy valóban eleget láss. Bár, hogy lelőjem a poént, Amsterdamból sosem elég.

Nem volt se kajánk, semmink, úgyhogy először is élelmiszerüzlet. Szerintem kábé mindent lehet kapni, amit otthon is, sok-sok fincsi holland sajttal. Semmi különleges egyenlőre. Csak leültünk egy kis zöld övezetben nyugodtan enni. A megmaradt furcsa sonkát a madaraknak akartam adni, amit egyébként sosem csinálok, sőt utálom, ha valaki a madarakat eteti, de mondom most vagy kidobom a kukába, vagy megeszik a galambok meg a kacsák. Hát jobb lett volna, ha kivágom… Látszik, mennyire gyakorlott vagyok madáretetésbe, kábé észre sem vették a jelenlétemet, teljes mértékbe ignoráltak engem is, meg az ételt is, úgyhogy továbbra sem értem, miért szeretik az emberek ezeket az értelmetlen lényeket…? Szerintem félelmetesek. -,-

Utána kikötőbe mentünk, van ott egy városi komp, ami ingyenesen átvisz a másik oldalra. Még most sem értem minek is úsztunk át, nincs ott semmi, csak ipari telepek meg hajóroncsok. Hajókázni azért jó volt, meg mondani szokás – ami ingyen van, azt vinni kell J

Sétálgattunk, sütött a nap, a kis utcák tele voltak élettel. Felmentünk egy templomtorony tetejére, ahonnan belátni az egész várost. Tartottak nekünk egy harangbemutatót is úton felfelé. Csak nekünk, ami amúgy nem érdekelt, de aranyos volt, hogy még akkor is felvisznek, ha csak ketten vagytok.

Egy újabb sörszünet után lassan közeledett az idő a találkozásra. Egy virágpiacra mentünk. A sok szín, nem is értem, miért nem ilyen színes az egész világ mindenhol. Sokkal jobb kedve lesz az embernek, jó hatásuk van a lélekre. kellene egy várost alapítani, ami tele lenne virágokkal, minden színes lenne. Hm. Na de, térjünk vissza. Szóval itt mindenféle virágot, palántát, magot lehet kapni. Köztük cannabist is. J Betértünk egy sajtboltba, ahol mindent végigkóstolva – ebédet ezzel letudva – próbáltuk kitalálni vegyünk-e valamit. Én amúgy nem vagyok egy nagy sajtrajongó, de volt néhány, amiből akármennyit betoltam volna.

Kilépve az üzletből, végre jött a pillanat. Tolta bicajt. Színes volt, mint mindig. Mosolygott, mint mindig. Sugárzott, mint mindig.

Folyt.köv.

Kimerültem, észre sem vettem… Még a testem üzeneteit is későn regisztráltam. Azt hittem építem a láthatatlan téglákból az életemet… De rossz és törött téglákat válogattam, rossz volt az alapanyag. Nem figyeltem, pedig a testem már könyörgött. Csak most jöttem rá, mennyire erős és egyértelmű jeleket küld nekünk. S odafigyelünk rá? Nem… Csak hajtsuk tovább és tovább a malomkereket, míg ki nem repülünk. A legszörnyűbb, hogy még jól is érezzük magunkat az illúzióban, ahol nem kell pihenni, ahol nem kell leülni és gondolkodni, lélegezni. Kilépünk néha ebből a vízióból? Tudunk-e csendben ülni és semmit nem csinálni? A legtöbben nem tudunk, mert nem tudunk megbírkózni a hangos kusza gondolatokkal a fejünkben. Saját magamon vettem észre, ha nyugtalanít valami, képtelen vagyok relaxálni, lustálkodni, magammal lenni. Utálom ezeket az időszakokat és tanulom kezelni, kizárni a szorongást. A legjobb módszer, ha van valamilyen értelmes hobbi, ami megnyugtat minket. Én mostanában festegetek, bár a tehetség még keresi a kiutat.

Az első én vagyok. Ezt mondogatom magamnak, de nem tudok eszerint élni. Hogy kell?

Norvégia kimerített, majd a gyors hazaút a családhoz. Lelkiismeret-furdalással, hogy nem lehetek ott velük, amikor kell, amikor idő van, hogy nem élhetem velük át a gyászt sem. Odatartozom-e még? Eljöttem. Hogy maradhatunk egymás életének részesei? Túl sok a kilométer. Túl sok az emlék nélkülük, s nekik nélkülem. De én választottam a kalandos magányt. Vinnem kell, akkor is ha nehéz.

Visszaérve influenza üdvözöl. Láz kiállt, hogy állj már le, mert nem bírod. Pihenj. Nem. Pezseg a vérem s már fel is állok, újra utazom és élvezem, de közben már érzem, hogy erőtlen vagyok, hogy szorongok, hogy fáj a lelkem, de csak nem állok le… Igen, szorongok. Ez lesz az ok. Nyugtalanul vagyok egész nap, nyikorognak az agytekervényeim, merre is, hogyan is változtassak, ugyanis lépni akarok megint. Újdonság kell, nagy. Szomjazom rá, s nem hagy nyugodni, míg ki nem találom. De ez badarság, mégis rág belül. Új munka? Új város? Új élet? Nem tudom. De érzem baj van velem. Azt hittem megtaláltam mindent. Azt hittem boldog vagyok. De talán ez is csak illúzió volt. Nem. Nem adhatom fel, van itt, aki sokat tett értem, velem. Nem véletlenül jöttem ide, a megérzéseim nem hazudnak. Csak néha elhalkul a hangjuk, vagy az is lehet üvöltenek, csak az én fülem süket.

Várok valamire. Néha úgy érzem a megállóban várom a hatos buszt, de csak nem jön… Talán ez lenne az élet? Várunk a buszra, ami majd elvisz oda, amiről álmodunk? Vagy nem is tudjuk, melyik a mi buszunk? És ha jön a busz? Van, hogy oly soká várunk, hogy felszállunk az első érkezőre. De az nem is a mienk, az valaki másé. Mégis elmegyünk vele, majd útközben kiderül, ez nem abba az irányba visz, ahova kell. Majd üvöltünk a sofőrnek, azonnal álljon meg, le kell szállnod. Most. De nincs leszállás, csak a következő megállónál fordulhatsz vissza. Addig végig kell menned az úton, akkor is ha tudod, időpazarlás. Vársz megint. Már oly sok ideje vagy úton… Van, hogy többször is rossz buszra szállsz. El is fáradsz, de tudod, jön majd a te buszod is nemsoká. Csak várni kell. Ki kell várni.

Ihletre várva megnéztem egy videót az indiai özvegyekről. Ha egy nőt elhagy a férje, a hinduizmus elvei alapján, nem házasodhat újra. Sokan a hölgyek közül már negyven éve élnek a halál városában, Varanasiban, megbékélve sorsukkal. Európai lélekkel ez fel sem fogható. Hallgattam az interjút, de még csak elképzelni sem tudtam, hogyan tudnak cél nélkül, csak lenni. És semmit nem csinálni, csak imádkozva várni a halált. Az egyik nőtől megkérdezték, mit gondol miért történt ez vele. Annyit válaszolt, azzal boldog, amit isten adott neki. Ennyi. Nem küszködik, elfogadja szomorúságát és nem tesz semmit. Mi képtelenek vagyunk még a jó sorsot is elfogadni. De ez csak a kultúránk különbözőségéből fakad. Egyszerűen kizárják a külvilágot, s onnantól kezdve nem létezik más csak Isten, a várakozás és az elmélkedés. Csak elgondolkodtatott, ezek a nők leélik az életüket egy fájdalommal teli iszapban, magányosan, de erős hittel és önuralommal. Nekem minden itt van a lábam előtt, csak fel kell szedjem a földről. Mégis én pánikolok.

Lélegzem, egy, kettő, három. Mosolygom, egy, kettő, három.

Ha belegondolok, hogy szintetikus hormont adagoltam magamnak már tizenhét éves korom óta, az émelygés fog el. Hogy tehettem ezt a testemmel? Lelkiismeret furdalásom van amiért akkor - nem gondolva a következményekre - boldogan vettem be nap mint nap a bogyót, hogy megóvjam magam a nem kívánt terhességtől. Nem tenném még egyszer. Másodszor veszem fel a harcot, először elbuktam, de akkor nem voltam felvértezve öntudattal, csak félelemmel. Úgyhogy most nem kérdés, hogy sikerül.

Mielőtt bevettem volna az utolsó falatot olvasgattam a neten, gyűjtöttem az ilyen-olyan információt, hogy legalább egy képet kapjak, mások teste hogyan reagál a sokkra, vagy igazából miről is van szó, mi is történik a testünkben.

Mindenki utána olvashat, hogyan is működik a női hormonháztartás, én most a részletekbe nem megyek bele, hiszen állati bonyolult. A lényeg leegyszerűsítve, hogy a fogamzásgátlóval ellátjuk a testünket szintetikus progeszteronnal, ezáltal a szervezetünk megfelelő mennyiséget kap ebből a hormonból, aminek eredményeképpen, minden tökéletesen működik. De ez nem valós, hiszen ez a hormon nagyon fontos, de nem a mienk, nem a testünk termeli. Sőt,Ő ez által ellustul és el is felejti, hogyan kell létrehozni. Amíg szedjük minden óramű pontossággal alakul. Időben jön a menstruáció, bőrünk megszépül, a hajunk kevésbé zsírosodik, stb. A szerencséseknél előidéz mellékhatásokat, mint fejfájás, hízás, trombózis, ők hamar ráeszmélnek, hogy ez annyira talán nem tesz jót. Nálam abszolút semmilyen mellékhatása nem volt, se rosszkedv, se fejfájás, se libidó csökkenés. Tényleg semmi.Vagyis nem vettem észre, míg abba nem hagytam. Boldogan éltük együtt az életünket, míg fel nem tettem a kérdést magamnak: miért tömöm magam hormonnal? A menstruáció dolog gondolkodtatott el legjobban. Mivel a gyogyi leállítja a peteérést, így nyilván ez egy mesterséges menstruáció, órára pontos! Ami azért elég ijesztő… Tényleg megijedtem. De először nem konkrétan emiatt tettem le. Először három évvel ezelőtt mondtam pápát, egyrészt véget ért a tartós kapcsolatom, másrészt életfordulóhoz értem, s nem láttam értelmét, hogy szedjem. Így egyszerűen csak abbahagytam. Nem kérdeztem én senkit, nem olvastam semminek utána. Fogalmam nem volt, milyen körülményekkel jár. Lássuk hát mi történt velem.

A testem megkönnyebbült az biztos. Nehezen leírható az érzés, lehet igazából ez is lelki dolog, úgy megkönnyebbülsz, hogy nem kell naponta egy bogyót bevenni, mikor beteg sem vagy. Az első öt hónapban nem történt semmit. Konkrétan semmi. Tehát tisztulás sem. Ez azért már kezdett frusztrálni, bár nyár volt, úgyhogy nem sírtam miatta, de éreztem, hogy nagy baj van. Nyáron kezdtek előjönni a pattanások, de ekkor még csak icipici apróságok, ez sem nagyon zavart. Pozitív dolgok is voltak: a körmeim megerősödtek, sőt a hajam is gyorsabban kezdett nőni, a libidóm meg hagy ne mondjam mekkorát ugrott. :) Tehát szuper nyaram volt. Szépnek, tisztának, nőisnek éreztem magam. És így is volt, egészen addig míg a testem fel nem „robbant”. Mint említettem öt hónap után kezdtek csak kilökődni a méreganyagok pattanások formájában. A menstruációmra csak vártam és vártam. Öt hónap… Öt hónapig még csak nem is ébredezett a szervezetem. Az rengeteg idő…

A kis pattanások ideje kábé két hónap után elmúlt. Eltűntek, de ne örüljünk annyira… Jött helyette valami más, amivel már a lelkem nehezebben birkózott. Brutális akné. De tényleg ilyen durva még tinédzserkoromban sem volt sosem. Hatalmasak, beborítva az arcom. A fél év alatt, mindenféle hülye kenceficét kipróbáltam, teafaolaj, körömvirágkrém. De nem segített. Nyilván bőrorvoshoz is elmentem, de nem túl sok reménnyel. Ugyanazt a kencét kaptam, amit tinédzserkoromban. Most komolyan? Egyértelmű, hogy valami belső hormonális probléma van. Tehát az, hogy külsőleg rákenek valamit, fikarcnyit sem fog segíteni. De tanácstalan voltam, nem tudtam kihez forduljak, nem beszélve, hogy az önbecsülésem megint tönkrement a külsőm miatt. Pánik hangulatom volt, hogy hogy lehetek ennyire szerencsétlen, huszonkét évesen aknéval küzdeni…? A nőgyógyászomnál is újabb látogatót tettem, de csak hormonkúrákat írt fel, ami megint csak nem természetes anyagokat jelentett. Az elsőt végigcsináltam, beszedtem, a többit már nem. Sok értelmét nem láttam.

Végül úgy döntöttem – hibásan – hogy újra szedni fogom. Csak akkor múlhat el ez a rémálom. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy a testem rászokott. Függő voltam. Nem tudtam nélküle csinálni. Bevallom, nem jó érzéssel, de szedni kezdtem. Újra.

A bőröm két hónap után rendbe jött. Bár a hegek sosem fognak elmúlni, legalább újak nem jöttek. Aztán újra kérdések vetődtek fel bennem. Mi van ha ez károsabb, mint gondoltam? Mi van, ha annyira tönkreteszi a szervezetem, hogy majd állati nagy küszködéssel lehet csak gyerekem? Ez rettentett el a legjobban. Ekkor kezdtem el olvasni a témáról mélyebben. Persze az internetes élménybeszámolók még jobban megijesztettek. És ekkor láttam, hogy igazából, amin keresztül mentem az nem is annyira ritka. De felvetődött még egy kérdés? Mi van, ha igazából nem is a fogamzásgátló miatt volt csak az erős akné és a peteérésmentes időszak? Mi van, ha a fogamzásgátló elfedi a valódi problémákat? Úgy értem, lehet nem is maga a fogamzásgátló a baj, hanem valami más mögötte, csak mivel a műhormon „megszépít”, elfedi a tüneteteket. Miután ez tudatosult bennem, nem bírtam rá nézni sem többet. Lelkileg annyira sokkolt ez a megvilágosodás, hogy az utolsó levelet sem tudtam beszedni.

Mivel tényleg úgy láttam sokan járunk hasonló cipőben, gondoltam megosztom veletek, nekem hogy sikerül megküzdeni ezzel az egésszel, úgyhogy bizonyos időszakonként írom majd a jelentést a harc állásáról. Ez lett volna az első :) Kíváncsi vagyok, hogy most mi fog történni a testemmel, hogyan reagál majd, stb. Egyébként mielőtt most minden fogamzásgátlót szedő hölgyemény megijedne, ne feledjétek, mindenki szervezete más, máshogy is reagál a dolgokra és máshogy is regenerálódik. Az hogy nekem tönkrevágta a hormonháztartásom, nem azt jelenti, hogy mindenkiét tönkre fogja. Az hogy én nem bírom tovább szedni, az nem azt jelenti, hogy neked sem kell. A lényeg, ha már nem vagy biztos benne, neked ez tényleg kell, gondolkozz el rajta. Tedd fel a kérdéseket, miért is szeded. S ha a válaszok értelmetlenek, akkor hozz olyan döntést, ami a testednek jó. Egészségünk csak egy van. Vigyázni kell rá.