A tavasz jövetelével a napsugarakra vártam, mik fényességet hoznak és erővel töltenek fel. A kimerültségbe sodródtam. Édesanyám szavaival élve, túl gyorsan élek. Ezt nem értettem, miért mondja...Hiszen néhányan a körülöttem lévők közül, sokkal többet tesznek, dolgoznak, rohannak, élnek. Megint másokat néztem. Butaság. A saját tempó a fontos. Aztán, mikor az utolsó sodrás is elért, nyilvánvaló volt, hogy ideje elgondolkodni, miért környékeztek meg engem, vagyis inkább fizikai valómat a nehézségek. Én hiszek abban, hogy lelkünk egészsége erősen összefügg a testünkkel, hogy nem működhet egyik jól, ha a másik beteg. Úgy megálltam egy pillanatra, az idő is lehűlt, nem csábít, hogy kimenjek, így otthon maradtam pihenni. Persze ez is orvos által előírt kötelező pihenés lett. Képtelen vagyok leállni, vagyishogy mindig mennék, sőt mindig úgy érzem még többet és többet akarok tenni, tanulni, látni, nem bírok betelni. Vagyis a lelkem, szellemem nem bír. Tehát a lelkem tempója egyáltalán nem harmonizál a testem ütemével. Erre jöttem rá, és most ezen fogok dolgozni az elkövetkezendő hónapokban, hogy ezt az egészséges egyensúlyt megteremtsem. Még nem kristályos hogyan. De azt hiszem, hogy egyszerűen oda kell figyelni a testemre is, mert szegényről elfeledkeztem. A lelkem jól lakott, mert a fizikumom elől ette meg a jó falatokat… Ez pedig egyértelműen nem jó. Lehet butácskának tűnök, de nekem tényleg ennyi idő kellett míg rájöttem, igen a testem jelez, ha valamit nem jól csinálok. Annyira az érzelmeim kielégítésével voltam elfoglalva, hogy őt kissé elhanyagoltam. Pedig, minden apróságnak oka van, mindegyik egy szomorú vallomás a testedtől.

Az első lépéseket már lassacskán megtettem, vagyis folyamatban vannak. Először a testemet fosztottam meg a reá káros szokásaimtól, kezdve a dohányzással. Igen, a bagó tényleg nem jó, akkor sem, ha én magam mondtam azt néhány hónapja, hogy egy-két cigi nem árthat, ha van kedvem, úgyis elszívom, nem fosztom meg a LELKEM! Ugyanis a testemnek marhára nincsen szüksége rá… Csak a tudatomnak, talán ezzel konstatálva kinél is a hatalom.

Egy-két hónapja folyamatos gyomorbántalmaim voltak, nem volt ez vészes, nem járt nagyobb fájdalommal, de valahogy csak nem hagyott békén. Ez így ment egy-két hétig tán. Orvoshoz nem akartam rögtön ilyennel futni, egyrészt mert nem találtam vészesnek, másrészt a filozófiám azt mondatja velem, hogy akkor menj, ha már nincs más kiút. Itt még láttam másikat. Gondoltam teszek egy próbát, egy kísérletet, mondhatni. Életemben nem csináltam semmilyen diétát, mert a tudatomban a diéta szó összefonódott a fogyókúrával, arra meg aztán végképp nincsen szükségem. Tehát jött ugyebár a szokásos google-keresés, amit amúgy útálok, mert túl sok az információ, ennek köszönhetően a végén már semmit nem hiszel el, mint mikor a kereskedelmi csatornák híradóit nézed. Borzalom. Úgyhogy ezt hagytam is. Gondoltam úgy sem akarok semmi drasztikusat, jobb lesz hallgatni a saját józan eszemre, majd meglátjuk mi lesz. Szóval csináltam egy három napos kúrát, aminek köszönhetően kicsit kiürítettem a pocimat. Nagyon egyszerű: első nap csak víz, második nap víz plusz zöldség, harmadik nap víz plusz gyümölcs. A negyedik naptól újra enni, de csak könnyűeket, mint a zabkása például, semmi csülkös bableves. Szóval lassan állni vissza. Kétségeim voltak, hogy végig tudom-e csinálni, és hogy lesz-e belőle bajom, mert ugye senkit nem kérdeztem én erről, jó vagy nem jó... Nagyon meglepett nem is az eredmény, hanem amit közben megéltem. Az első nap simán kibírtam vízen, nem volt semmi bajom, másnap kipihentebben ébredtem. A második nap még jobban ébredtem a zöldségek után, a harmadik nap szintén energiától telve, mindenféle rosszullét, nehézség nélkül. Nem adtam annyi munkát a gyomromnak, így több energia jutott nekem. Az az igazság, hogy hittem benne, segíteni fog. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak zöldség-gyümölcs alapú táplálkozást támogatom, de egy-két napot beiktatni néha-néha, nem válhat kárunkra, legalábbis az én estemben. Egyébként először szegény laktóz komára fogtam a gyomorbajokat, de ártatlannak bizonyult, ugyanis azóta is ugyanolyan mennyiségben veszem magamhoz, de a gyomorfájás eltűnt.

Úgy döntöttem a napi kávéadagomat is jelentősen lecsökkentem, úgy majdnem nullára, illetve helyette átállok a zöld és fekete teára. Na jó, ha nagyon megkívánom megiszok egy espressót. Eddigi tendencia két hetente egy. Ezt viszont brutál megéreztem. Eltűnt a kávé okozta levertség. Amúgy nagy kávérajongó vagyok, vagyis voltam, de most hogy érzem milyen jó nélküle, egyáltalán nem nehéz nem megfőzni reggelente. Ennek tényleg nagyon örültem, azt hittem valami bajom van. De nem. Csak nem kéne annyi kávét inni és mindenfélét összeenni. Mértéklestesség!

Ha már a kávén is túlestem, már nem tudtam megállni, az utolsó kísérletet: a temérdek mennyiségű fehérliszt redukálása. Főként friss ropogós zsemle és péksütemények, valamint tészta formájában. Itt már nem volt akkora lelkesedésem. Aztán mindig visszagondoltam, milyen jó közérzetem volt, mikor zöldekre száműztem magam. Ugyebár a csapból is az folyik, mennyire nagy ellenségünk a finomliszt, de én szkeptikus vagyok. Még most is, hogy lecsökkentettem a részvételüket az életemben… Ez nem azt jelenti, hogy nem eszem kenyeret, hanem igyekszem olyat vásárolni, ami több féle lisztből – lehetőleg minél magasabb hányadú teljes kiőrlésűből - , magvakból tevődik össze. Ezekből, amúgy sokkal kevesebbet bírok megenni, szóval az egész „divat” nem csak humbug. Itt Németországban, amúgy otthonhoz képest, kevésbé ütközünk nehézségekbe, ha ilyesmit akarunk vásárolni, még árban sincs nagy különbség. Úgyhogy ezt is ajánlom mindenkinek, bár a leszokás állati nehéz. De ez megint csak a lelkünknek kell, testünknek nem.

Április elején pedig háborút indítottam a legnagyobb ellenségem ellen, ami nem más, mint a fogamzásgátló tabletta. Ez akkora csatának ígérkezik, hogy megérdemel rendszeres hadi jelentéseket blogbejegyzések formájában. Szóval erről később.

Még valami. Egy valamiről nem beszéltem. A lelkem jól van, kapja a törődést, a testem épülget, de van itt még valaki. A szellem. Ő is mikroszkóp alá került és bizony bukkantak elő huncutságok, amikre nem is volt szüksége, csak az időt fecséreltem, vagy lélek őnagysága kényére-kedvére szolgáltak. Ezek pedig a bugyuta sorozatok, amikkel elöltöttem vagy napi negyven percet… Na nem a Jóbarátokra gondolok, ő örök kedvderítő, tanácsadó és társ marad, hanem egyéb marhaságok, amiktől még csak jobb kedvem sem lesz, csak arra szolgálnak, hogy abban a negyven percben úgymond kikapcsoljak, de még ez sem igaz. Szóval feleslegesek. Na ne értsétek félre, én most csak magamról beszélek, eszem ágában sincs, senkit megítélni a sorozatmániái miatt. Csak rám személy szerint, nincsenek jó hatással. Függőségbe visznek, úgyhogy még a szórakoztató funkciójuk is valahogy elmarad. Szóval sicc.

Itt a tavasz. S itt a tavaszi nagytakarítás ideje is. Én is rendet teszek, megteremtem azt a harmóniát, amit nem vehet el tőlem senki, óvatosan és lassan, odafigyelve testem jelzéseire, hiszen mégiscsak ez az otthona a másik kettőnek.

Este későn érkeztünk Osloba. Szobánk a szálloda huszonkettedik emeletén hatalmas ablakkal, kilátással a városra. A kivilágított város kicsit sokkoló volt, a nyugodt, csendes vidéki környezet után. Még megittunk egy pohár bort a szálloda bárjában, ami szintén a legfelső emeleten volt. Bámultuk fáradtan a világító házakat a bort kortyolgatva. Másfél napunk volt felfedezni valamit Osloból. Úgy tervzetük, hogy nem tervezünk. Tehát elindulunk és meglátjuk.

Másnap a reggeli után nagy nehezen elindultunk. Azért nagy nehezen , mert a reggeli kínálata a bőség zavarába fullasztott minket, illetve engem nem annyira mint a társamat. Szóval egy kis nyaggatás után csak elindultunk... Az időjárás borult volt, kicsit szemergett az eső is, de teljes vízálló felszerelés mellett nem igazán érdekelt, meg amúgyis, nem jövök én minden nap Oslóba...Azt hiszem teljesen véletlenül keveredtünk Oslo gazdagabb lakosú negyedébe (bár nemtudom van-e szegénynegyed, valószínű nincs), villák, paloták, kicsit Budapest belvárosára emlékeztetett valamiért. Nagyon szép és rendezett. Útközben be akartunk menni egy templomba, legalább egyet lássunk belülről, mert külsőleg mind egyforma sötét téglás építmény, de éppen valami kóruspróba volt. Nekem ezzel az egy próbálkozással ki is fújt.

Elértünk a Vigeland-szoborparkhoz. Ez érdekelt a legjobban, hisz kötelező, ha Oslóban jársz. Nem mondom, hogy csúnya volt, de hogy minek 212 szobrot, egy helyen kiállítani? Jó, igaz a park nagy és sok a zöld terület, kis tavacska, de inkább sokkoló mint szép, még akkor is ha Gustav Vigeland egy híres szobrász volt... A szobrai viszont egytől egyik fantasztikusak. Témájuk az ember, emberi kapcsolatok, érzelmek. De mivel ugye túl sok van belőlük, nem tudod mindet megcsodálni, csak kapkodod a fejed. Bőség zavara második felvonás.

Utána a város félszigeti részére indultunk, ahol a Múzeum-negyed is van. Útközben felbukkant egy patakocska, csak így a város közepén a házak között. Hát jó. Így is lehet. Jó nagy séta volt, mire elértünk a Norks Folkemuseumhoz. Nem volt úgy annyira betervezve, hogy bármilyen múzeumba bemenjünk, de ez igazából maga egy skanzen, hatalmas területen és Norvégia különböző vidékeinek, korának építészetét, kultúráját mutatja be. Szívünkre hallgatva bementünk. Hát nem bántuk meg. Sétáltunk a faházak között. Egynéhányba bepillantottunk. Az egyikben megkóstoltunk valami furcsa levest, ami látszólag bablevesnek tűnt, de íze viszont édes, s a dolog benne nem bab, hanem szőlő volt. Furcsán finom volt... Hát ilyen a régi népi norvég ízvilág? Egy másikban egy népi ruhát öltött hölgy mesét mondott, amiből ugyan egy szót sem értettünk, de hangulatos volt. Egy harmadikban pedig két lány kemencében kenyeret sütött. Ilyen norvég kenyeret, a neve: „Hardangerlefse“. Édeskés volt, nem tudom semmihez hasonlítani, sem állagát, sem ízét, de a receptjét elhoztam, hátha... A skanzen a fatemplommal zárult, ami annyira fatemplom, hogy a bejárattól kezdve az oltárig, minden porcikája fából készült. Szép volt nagyon. Még leballagtunk a tengerparthoz, aztán busszal indultunk vissza a belvárosba. Sikerült vacsorahelyet találni, ami csak nagyon drága és nem extrém drága. Halat ettünk a változatosság kedvéért. Már egyébként kezdtem unni, ezért is másnap egy bazi nagy steakkel búcsúztam Oslótól. Estére már nagyon elfáradtunk, úgyhogy csak csodáltuk a város fényeit az ablakból...

Még volt egy fél napunk, de ez már nem olyan...Itt már érzed, mindjárt repülsz haza. Még sétáltunk egy nagyot, hogy a kötelező belvárosi látnivalókat is letudjuk. Azért a Városháza nem volt semmi. Olyan szinten nem illik a város képébe ez a szocialista épület, hogy hihetetlen. Még utána is olvastam, hogy miért nem tiltakozott már az építése ellen senki. De miután beléptem, megértettem a nagyságát. Monumentális. Ha valaki azt mondja, ez van belül, el sem hiszem. Zord külső, belső ragyogás és pompa, de kifinomult, nem giccses. Nehéz leírni, látni kell.

Oslo csendes, vasárnap szinte alig találkoztunk turistákkal. Kevés az autó is. Az emberek nyugodtak és barátságosak. Nehéz volt felszállni a repülőgépre. Egy másik világban voltam, ahol nincs stressz, senki nem siet...

Hát ez volt az északi kalandunk. Hangulatos, vicces, boldog. Jó volt együtt .Mindenkit csak bíztatni tudok az utazásra. Gondoljunk bele... Eladjuk az időnket mikor dolgozunk, miért ne vegyünk rajta emlékeket a világ bármely részén? Sosem gondoltam, hogy eljutok Norvégiába. És lám. Megtörtént... Hálás vagyok a körülményeknek és hálás vagyok magamnak, hogy nem féltem.

Búcsúzóul egy kis gondolatmorzsa Kosztolányi tollából:

A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.

Kosztolányi Dezső

"Nem hiszem, hogy az Úr azért küldött a Földre bennünket, hogy milliókat szedjünk össze, és minden mást figyelmen kívül hagyjunk. "

Roald Amundsen

A második napunk kicsit később kezdődött. Ennek okát később magyaráznám meg.

Érdekesen fátyolos maradt az egész ég, sütni próbált a nap, de az utolsó vékony felhőrétegen éppcsakhogy nem sikerült átvilágítania. Érdekes színekben pompázott a világ ezen a napon. Kissé spontánra sikerült a program. Volt lehetőségünk felmenni a közeli hegyre egy felvonóval, innen nagyon szép a kilátás az egész térségre. Ahogy felértünk elénk tárult a szigetek panorámája hóval fedett hegyekkel a háttérben. Érintetlen fehér dombok rengetege. Ugyan nem volt turista út vagy ilyesmi, ez inkább egy "nem járt még itt senki" terület, nem sok idegen indul neki egy magas hegynek, ahol se út semmi, csak hó és jég. De mi úgy gondoltuk, miért ne másznák még egy picit magasabbra? Aztán mikor picit magasabbra érkeztünk, egy újabb domb, hát ha már itt vagyunk, menjünk még erre is fel. És így tovább és így tovább... Végülis egy két-három órás út után talán felértünk a tetőre, ahol már erős szél fújt s hát majd összefagytunk. A kilátás egyrészt a fjordok világára nyílt, a másik oldalon, pedig végeláthatatlan hegyvonulatok magasodtak. Jó érzés volt. Úgy éreztem magam, mintha a világ tetején lettem volna, sehol egy lélek, csak a zord csúcs és te. Én is olyan erősnek éreztem magam mint a kősziklák. Nem volt könnyű felérni...csúszós volt és egyre vastagabb volt a hóréteg, úgyhogy marha elégedett voltam magammal. Néztük ahogy a nap küzd a felhőréteggel, ahogy a sugarak igyekszenek átjutni, és így festik a tájat bronzos barnára. Fantasztikus volt, olyanok voltunk mint valami Északi-sark kutatók.

Leérve már kezdett sötétedni, úgyhogy gyors vásárlás után vacsorát főztünk. Halat. Mert a hal jó. 

Az utolsó napunk Tromsöben nem volt teljes, délután már repültünk vissza Osloba, de még a Polar Museumot meg akartuk nézni. Hát kérdéses, hogy megérte-e. Megnézettek velünk két látványos rövidfilmet, egyet a norvég fjordokról, egyet a sarki fény keletkezéséről, meg volt egy játékos fóka tréning. Nagyon kis huncutok, az oroszom még egy „adj egy ötöst“ élményt is haza vihetett. Illetve nézői lehettünk a helyi gyakornok utolsó napi kihívásának, mely fókákkal úszást jelentett. Az elején irigykedtem, de minekután kiderült, hogy a víz 3 fokos, már annyira nem...

Kicsit sétáltunk még a tengerparton, aztán irány ismét a reptér.

Az esti programjainkról nem írtam, szándékosan. Na nem kell rosszra gondolni, semmi erotikus részletet nem kívánok elétek tárni. Az estéinket és éjszakáink egy részét az északi fényre vadászva töltöttük. Ugyanis a város fekvése tökéletes, akár kisebb aktivitásnál is van esély, hogy láthassuk ezt az isteni fényjátékot.

Sokáig misztikus eseménynek tekintették az aurora borealist. Így például az indiánok úgy vélték az elhunyt lelkek lakoznak a fényben, a halottak táncának nevezték. A norvégoknak jelezte, másnap jó fogás lesz. A kínai kultúrában hosszú és harmonikus családi életet jövendölt. A tudomány ma már picit többet tud. Vagyis az aurora okozói bizonyos Napból és Naprendszerből kitörő részecskék, amik a Föld pólusainál jutnak a mi légkörünkbe, és az itt levő atomokat gerjesztve érik el, hogy azok sugározzanak. Az erős naptevékenységet követően tehát jön a fényeső. Ezt az aktivitást mérik is, lehet online követni, de nem előrejelzés. De ha mondjuk délután négykor már nagy az aktivitás, jók az esélyeink. Persze ehhez még az időjárás istenének kegyessége is szükséges. Vagyis jó adag szerencse.

Az első éjszakánkon még eszünkbe sem jutott, de vetettünk egy pillantást az online műholdas jelentésre. Zéró naptevékenység, sőt be is volt borulva, sok esély nem volt, inkább aludtunk, hogy kipihenve érkezzünk a husky túránkra.

A második éjszaka már pozitívabbnak tűnt, hiszen egész nap sütött a nap, sőt a túravezető ranger pasi is jó esélyeket jósolt. Még kérdezősködtünk, hol a legjobb helyszín a környéken, illetőleg hol van egy csendesebb, közvilágítás nélküli hely és körülbelül éjféltájt indultunk el a kis tóhoz a város északi részén. Fél órás gyalogút... Bár nem volt aktivitás, azért reménykedtünk. Ahogy megtettünk pár lépést, felnéztem az égre és akkor láttam először az északi fény egy kis hullámát. Halványkékszínű csendes, nyugodt. A mozgását egy függönyhöz tudnám hasonlítani, amit megfúj a szél. Fél perc és el is tűnt a szemünk elől. Míg oda nem értünk a tóparthoz, úgy kábé percenkét vizslattuk az eget, lépteink egyre szaporábbak lettek. Majd lekuporodtunk a parton a hideg hóba kis teástermoszainkkal és vártunk. Közben hallgattuk a táj csendjét, néztük a csillagos eget és fogtuk egymás kezét. Itt-ott megjelent egy halvány sáv az égen. Ő volt az, de nem öltött pompa ruhát. Két órát vártunk, majd átfagyva hazaballagtunk. Ugyan nem jelent meg teljes valójában, de volt valami romantikus a várakozásban.

Az utolsó éjszakánk következett. Izgultunk. A hegyi kalandunk után még benéztünk a helyi könyvtárba, egyrészt megmelegedni , másrészt a párom internet függőségét kellett csillapítani. Nem, ő sem tökéletes.  Szóval, ha már itt vagyunk, nézzük már meg mi a helyzet a horizonton. Hát majdnem lecsúsztam a székről, mikor látom, hogy már órák óta mágneses vihar van, ami azt jelenti, hogy száz százalék! Itt van. Hevesen vert a szívem, de ahogy kinéztem , látom esőcseppek mossák az ablakokat. Tanakodtunk mi legyen, az összes időjárásjelentésről szóló cikket elolvastuk, mi várható a következő órákban. Mondanom sem kell, egész éjszakára borult időt mondott, nem csak Tromsö, de az egész környék felett, tehát autót bérelni sem érte volna meg. Próbáltunk lenyugodni, de nem tagadom, nagyon csalódottak és mérgesek voltunk. Szóval hazamentünk és én tíz körül elszenderedtem, majd éjfélkor felébredtem, még mindig esik. Alszunk tovább, de szól az ébresztő hajnali kettőkor. Borult. Visszaalszom, feladom, ez most nem így volt megírva. Hajnali négykor a teraszajtó csapódását hallom, az oroszom suttogja, hogy gyere gyere. Kiérve látom a felhők eltűntek és a fejemet jobbra fordítva pillantom meg ismét az aurórát. Most zöld ruhát vett, nem volt nagy. A zongora cikázó billentyűinek játékához hasonlított a mozgása, csak egy perc volt, rövid dallam, és már el is tűnt a szemünk elől. Az utolsó reményünkkel indultunk el hajnali négykor a tóhoz. Hátha. Másfél óra várakozás után feladtuk.

Még egyszer utoljára, talán búcsúzóul, a repülőgép ablakából láttuk. Zöld színe átvilágította a sötétséget. Ekkor igazán nagy foltban terjengett. Aranyosak lehettünk ahogy a kis ablakon próbálunk osztozni, hogy láthassunk minél többet az aurórából...Pár perc után a repülőgép irányt változtatott és eltűnt a szemünk elől. Kissé ironikus, hogy a legnagyobb terjedelmű fényjátékot egy aprócska kis ablakon keresztül néztük.

Hát ennyi volt a északi fény meséje nekünk.

Talán nem volt szerencsénk teljes pompájában látni ezt a csodát, de az éjszakai sétáinkat nem felejtem el, kalandos volt és teljesen ésszerűtlen igazából, de úgy együtt ésszerűtlen...

Folyt.köv.

„In order to really enjoy a dog, one doesn't merely try to train him to be semi-human. The point of it is to open oneself to the possibility of becoming partly a dog.“

(Edward Hoagland)

Második norvég napomon, olyan élmény részese lehettem, mely felemel, megszabadít minden lelki piszoktól, s enged szárnyalni, ujjá születni. Én is ujjá születtem.

Sütött a nap, a sugarai megszépítettek mindent. Tíz előtt érkeztünk a megbeszélt találkozóhelyre. Egy fehér furgon, a túratársak és egy fura norvég fickó várt ránk. A fura fickó – akit leginkább egy amerikai rangerhez tudnék hasonlítani – volt a sofőrünk s - később kiderült - a túravezetőnk is. Persze az oroszom buzgóságának köszönhetően előre kellett ülnünk a sofőr mellé, és persze én üljek középre mert mégiscsak én vagyok a nő. Hát jó. Végülis jól sült el, mert egyrészt első sorból csodálhattuk a tájat, másrészt egy-két infót sikerült kiszedni a pasasból, minthogy utolsó friss hó decemberben volt, és hogy bizony túl meleg van februárhoz képest. Ami még nekem érdekes volt, hogy nyáron és télen is a tenger vize hasonló hőmérsékletű, tehát ha ugyan jó is az idő 8 fok fölé azért még akkor sem megy, talán ha hosszan süt a vízre a nap.  Szeret itt élni.

Megérzketünk a táborhelyhez, ami nagyon egyszerű, semmi luxus. Mikor megpillantottam a kutyusokat már nem bírtam magammal, csillogó szemmel közöltem a társammal, hogy akkor én most megyek, bólintott, de azt már nem vártam meg. Legalább ötven kutyát láttam egy időben, mindegyiknek külön kicsi faháza volt, mert hát hideg van. Első látásra az egész egy kutyafarmnak tűnt, szóval kicsit megijedtem, de miután látod, hogy milyen iszonyatosan boldogok, elfoszlik a negatív érzés, hogy esetleg rosszul lennének tartva. Körülbelül a menyországban éreztem magam, azt sem tudtam melyikhez menjek először. Mind bújt, nyalogatott, ugrált, pajkoskodott... Nagy nehezen sikerült minket elcsalni egy kis bemutatóra a túra előtt. Meséltek a farmról magáról, a kutyusok természetéről, fajtájáról, tréningjeikről. És hát nem mellékesen a kutyaszánhúzásról. A szán teljesen egyszerű fábol készült dákolmány, amin van egy fék. Két személyes, az egyik ül, a másik „vezet“. Mert ugye nem vezet, hanem fékez. Vagyis megpróbálja minden erejével megállítani a kutyákat. Ami nem egyszerű, mint kiderült. Szeretném előre bocsájtani, hogy ezek a kutyák, semmilyen erős kiképzésen nem vesznek részt, természetesen tréningelik őket, de a legkevésbé sem fenyítési módszerekkel. Ezt nehéz elmagyarázni, látni kell, ahogy a kutya szeme felcsillan, mikor beállítják a helyére a társaival, nyüszítenek, az egekbe szökik az adrenalin szintjük. Hatalmas energiabombákká változnak, melynek célja a futás. Nem hallgatnak rád, annyit tudsz tenni, hogy fékezel. Többet nem. Őket nem te érdekled, hanem hogy fussanak a világ végéig.

Ha jól emlékszem öt szánnal indultunk útnak, elöl a vezető s mi zártuk a sort. A túra első felében ülve élveztem a kalandot. Leírhatatlan azt hiszem...A napsugarak világítják meg a hófehér havat és te teljesen nomád módon, egy elhagyatott, emberektől mentes tájon utazol a kutyákkal. Alig vártam, hogy én is vezessem. Azt hiszem a mi kis csapatunk volt a legenergikusabb. Próbáltunk a kedvükre tenni, úgyhogy le-le maradoztunk, hogy utána teljes gázzal futhassanak. Párszor néha majdnem leestem, harcoltam a bozótossal, nagyon vicces volt. Félúton cseréltünk, hogy még én is „vezethessek“. Nagyon izgultam, nem bíztam a kutyákban egy percre sem, ahogy eddig láttam, ezek addig futnának míg el nem érjük az északi sarkot. Mikor elindultunk éreztem az erejüket, ahogy minden porcikájukkal előbbre akarnak jutni, ha fékeztem nyüszítettek. A fékezés nagyon nehéz volt, meg úgy általában az egész, fizikailag megterhelő. Folyamatosan mereven tartod magad mert különben leesel, nincs semmi ami mondjuk tartaná a lábad. Ha mondjuk lecsúszok, akkor annyi, az oroszomat csak napok múltán látom. :D Ez egyébként párszor majdnem megtörtént... Éles kanyarok, dombra fel, majd le. Aaaaa... Két órás túra volt körülbelül, de húsz percnek tűnt. Miután visszaérkeztünk, még vagy fél órát játszadoztam a csapatunkkal, figyeltem a tábori dolgozók munkáját, az etetést... Meginvitáltak utána még minket egy kis kávéra, süteményre egy ilyen jurtaszerűségbe, melynek közepén egy hatalmas tűzhely volt, ott melegítették a teát s tartották a süteményt, hogy ne hűljön ki. Minden teljesen nomád módon. Kézmosás? Ugyanmár... Szomorúan búcsúztam a tábortól. Az egész atmoszférája szeretetteljes és barátságos, nyitott. Legszívesebben maradtam volna, de nem volt merszem megkérdezni, hogy ugyan dolgozhatnék-e náluk? :D Esküszöm eljátszottam a gondolattal...

A nap további részét sétával töltöttük a városban, ami nagyobb mint hittem. Egy állati hosszú híd köti össze a két szigetet s egyben a két városrészt.

Ezen a délutánon láttuk utoljára a norvég napot.

Folyt. Köv.