Teljesen véletlenül bukkantam rá egy cikkre a komlói rehabilitációs központról, melyet szenvedélybetegeknek hoztak létre. Kiderült, elég kemény és lelkes munkát folytatnak, nemcsak a „mentorok“, de főként a bentlakók. Csakis kizárólag súlyos eseteket fogadnak, a terápia tizenkét hónapos és lényegében arra épül, hogy a “betegeket” szembe állítják a félelmeikkel , ami NEM a drog vagy az alkohol, hanem a szemkontaktus, testi érintkezés, illetve maga a szeretet és őszinteség. A csoportfoglalkozásokon felül érdekes „kezeléseken“ kell részt venniük, mint művészetterápia, vagy mozgásterápia. Színházi darabokat tanulnak be és adják is elő nagyközönség előtt egy másik városban akár. A csoportterápia lényege pedig, hogy kímélet nélkül egymás szemébe kell mondaniuk mindent, a jót is, a rosszat is, a kellemeset s a kellemetlent is, mint például valaki domináns testszaga. Ìgy élnek együtt. Közösen. Csapatként. A mondat , ami elgondolkodtatott: „A drogfogyasztók egoisták, akik hajlamosak saját magukat mindennek a középpontjába helyezni. Önsajnáló, manipulatív, másokat hibáztató és tagadó magatartásukra egyaránt alkalmas válasz a közösségi lét, és az a kötelezettség, hogy csak a többiekkel együtt létezhetnek a terápia ideje alatt”. Az első fele arcba vágott. Ha így definiáljuk a drogfogyasztókat, akkor nagy valószínüséggel nagyobb a számuk mint gondolnánk… Sok embernek lenne szüksége egy gyorstalpalóra mondjuk őszinteségből, vagy akár az egyszerű emberi kontaktus kezeléséről. Őszintén bevallom, közelebbről csak az alkoholizmussal találkoztam, droggal nem kerültem semmilyen kapcsolatba sem személyesen, de még közeli ismerősök által sem, éppen ezért nehéz megítélnem, vagy elítélnem, de átéreznem is. Valamivel több a tapasztalatom az alkohollal, mint függősegi problémaval, de ez is inkább megfigyelő szinten, hiszen egy függőre nem tudsz hatni, ő az, aki eldönti, hogy vége, vagy inkább tovább tölti a poharát. Az alkoholista rejteget. Rejtegeti elöszőr is a saját arcát, személyiségét, hiszen szégyenli. Az alkohol mámorában viszont új személyiséget teremt magának, aki bátor, harsány és talán szerelmes is ebbe az emberbe, aki persze nem ő. Hiszen ő Mr.Alkohol. De mást is rejteget… Rejtegeti a hazugságait, a múltját, a titkait. Csöndes, mikor józan, nem kommunikál, tán csak a pillanatra vár, hogy ismét egymaga lehessen, vagyis nem egymaga, hanem Mr.Alkohol társaságában, aki nem ismer problémákat. Éppen ezért remek társ egy ideig. De egyet elfelejt…Mr.Alkohol állati önző, s kisajátítja hősünket, nem hagy helyet családnak, barátoknak, senkinek. Aztán odáig jut, hogy már csak Mr.Alkohol szereti őt, de az is csak hazugság. S itt jön el a pont, az esély. Szakítani kell Mr.Alkohollal. Fájdalmas, hiszen szép illuzókat éltek meg együtt, miközben minden más lerombolódott. De sohasem késő újra építkezni. Mr.Alkohol pedig úgyis talál magának más partnert, így kár zokogni érte. Nincs is szebb egy újjászületésnél.
A cikk más szempontból is elgondoltatott. Vajon nem vagyunk mi mindannyian szenvedélybetegek? Annyi minden más van az életben, amitől függővé válik az életünk…A munka, a társ, a szex, az internet, a facebook, a vásárlás, a stressz, a cigaretta, a kávé, stb. Végtelen a lista nyilván. Tudjuk egyáltalán, hogy függők vagyunk? Gondoljunk csak bele… Mi az, ami a napi rutinunkba beletartozik, mint mondjuk a reggeli kávé vagy cigaretta, egy-egy sorozat? Anélkül is ugyanúgy telne a napunk, mindenféle hiányérzet nélkül? Èn vajon mitöl függök még? Megmondom öszintén, magam sem tudom… Függök az újdonság izgalmától? Kicsit talán… Vágyom az újra, néha az új életre, s sokszor meg is lépem, amit kell, néha fájdalmas következményekkel. Függök a szerelemtől, a férfiaktól? Kicsit talán… Kevés az az időintervallum, amit párkapcsolat nélkül éltem meg…
A központ vezetőjének egy másik remek gondolata: „Ez elsősorban egy lelki betegség, amit lelki úton lehet gyógyítani. Olyan világot kell kialakítani a gyógyuló körül, ami neki is oké, és akkor sikerrel járhat”. Nem vagyunk mi mindannyian egy kicsit lelki betegek? Vajon nem szorulunk terápiára, ami segítene kialakítani a világot, ami nekünk jó? Ami megtanít élni ebben a szeretetszegény világban és megtanítana szembenézni a problémakkal? “Hivatalos függönek“ kell lenned, hogy terápiára írjanak, így nekünk “egészségeseknek” egy választásunk marad: saját rehabilitációt kialakítani, ahol kikapcsolunk, elfelejtünk, olyasmi, amit szeretünk…ès ami a legfontosabb, feltölt, jobban érzed magad tőle, vele.
A lényeg, hogy nem kell alkoholistának, vagy drogosnak lenned, ahhoz, hogy függővé válj. Talán ebben az életben nem is lehet, talán az emberi természet nem tud önálló lenni. Talán a problémák, csalódások, a szeretet hiánya lyukakat hagynak bennünk, amit befoldozunk anyagi gyarlóságokkal, lelki energiaitalokkal, amire azt hisszük jó, de egy újraragasztott bögre, vagy összevart kabát már sosem lesz, olyan mint előtte, talán csak akkor, ha jó minőségű javítót használunk, sőt, akkor talán jobb is.
