Lassan egy hónapja vagyok az új helyemen. Tegnapelőtt kicsit bepánikoltam, elkapott újra az érzés, hogy ez megint csak nem nekem való és tovább kell keresnem. Feltettem most már magamnak a kérdést, hogy vajon amúgy normális vagyok-e? Aztán rájöttem, igen...Vagy? Mindegy, ezt most ne firtassuk hosszan. Elhamarkodottan estem kétségbe, nem hagytam időt. Ez az egyik legnagyobb hibám, mindig mindent azonnal.  Ez nem így megy.

Szóval grillpartit rendeztünk a visszatérő vendégeinknek. Gombóccal a torkomban indultam. Mint kiderült, túl csinosan öltöztem. Persze miért is kérdeztem volna meg előtte, hogy amúgy milyen jellegű rendezvény is lesz...? Kicsit meglepődtek, mikor megjelentem a csinos kis ruhámban. Mindegy, két szál cigaretta oldotta a feszültséget. Segítettem, amiben tudtam. Már megint a megfelelés mánia...Jöttek a vendégek, nem mellesleg férfiak. Kivétel nélkül. Ez egy fontos momentum számomra. Sokkal egyszerűbb velük minden...Elegendő mennyiségű sörrel láttam el őket, úgyhogy feltehetőleg nem felejtenek el. A kollegáim többsége viszont hölgy. Nem könnyű. Nem könnyű igazodni a különböző női szeszélyekhez, mondom ezt én, nőként. A férfi munkatársakat visszasírom a régi helyemről. Mi asszonyok nagyon gonoszak tudunk lenni egymáshoz. Félek is ettől még egy kicsit. De a fontos, hogy kicsit kaptak belőlem, a személyiségemből, s így már  kedvesebben álltak hozzám. A munka is gördülékenyebben ment, megy. Elég változatos is ahhoz, hogy kicsit tovább kitartsak. Reméljük. Nálam nem lehet tudni. Szóval az életem ezen része rendeződik. De új terveim megint vannak. A lakásom továbbra is egy katasztrófa, betűre sem méltatom. Nézzük az érzelmi részeket. Kapcsolatok alakulnak, de még mindig nem az én tempóm... Annyira zártak itt a közösségek, hogy erőszakosan kell keresni a társaságot. Az meg nem én vagyok. Én ezt nem tudom erőltetni. Őszintén szólva, konkrétan ez most nem zavar. Ha beszélgetni kell, van kivel. Pont. Ne mélyedjünk bele.

S akkor a szerelem... Na ebbe belemélyedtem. Eléggé. Elvesztem. Eléggé. A török szenvedély és a német diszciplína után, úgy gondoltam itt az ideje mást is kipróbálni. Haha. Na jó. Nem így volt. Nem terveztem. Két hétig nemet mondtam az oroszomnak. Végül behódoltam. Intelligens, édes, arrogáns. De megengedem neki. Nehéz volt megszoknom a tempóját. Iszonyatosan energikus. Nem találkoztam ilyen emberrel, nagyon megijesztett az elején. Mindig menni, megismerni, mindent szenvedéllyel, lelkesedéssel. Nem voltam biztos benne, hogy menni fog. Kevésnek éreztem magam mellette, olyan lángon ég, amit én még nem láttam. Az elején elkövettem egy nagy hibát. Ez a megfelelés kényszer jött elő itt is. Megpróbáltam magam megduplázni, nos ennek az eredménye az lett, hogy a fele lettem, annak ami vagyok. Hiba. Hiszen fáj, az önbizalmad pedig süllyed, süllyed. Ekkor feltettem magamnak a kérdést: tetszik igazán? Tetszik. Akkor idő van, légy önmagad, mutasd meg.  Bejött. Érzem, hogy megszeretett. És olyan édes, hogy nem tud vele mit kezdeni. Kicsit gonosznak érzem magam, hogy így kivesézem, szóval már csak pár gondolat...Fiatal. Zöld, ha úgy tetszik. Mégis valamilyen okból fogva, száz százalékosan tisztában van vele, hogy kell egy nővel bánni. Sok meglepetést okoz ezzel, mert igazából nem várom el, mégis neki természetes. Érdekes. Persze, lehet csak én látok mindent tökéletesnek. Nem érdekel. Mindennek tetejében tehetséges abban, amit csinál. Sőt szereti csinálni. Sok a lehetősége ebből következően, így nagy eséllyel szeptembertől más városban folytatja, vagy kezdi újra életét. Nem minden olyan rózsszín ám. Már megint összetörök. Valahogy mindig sikerül a reménytelenbe beleválasztanom. Bár az is lehet tudatosan csinálom, nehogy le kelljen táboroznom. De ne igyunk előre a medve bőrére. Igyekszem magam felkészíteni, de azt hiszem, erre nem lehet. Közel engedtem magamhoz. Túl közel... Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá! Ennyit tennék még hozzá. Hogy mi vár rám a közeljövőben, ami ezt a témát érinti? Fogalmam sincs. Tudom, hogy egy hét múlva elmegy. S egyáltalán nem biztos, hogy visszajön.