Kimerültem, észre sem vettem… Még a testem üzeneteit is későn regisztráltam. Azt hittem építem a láthatatlan téglákból az életemet… De rossz és törött téglákat válogattam, rossz volt az alapanyag. Nem figyeltem, pedig a testem már könyörgött. Csak most jöttem rá, mennyire erős és egyértelmű jeleket küld nekünk. S odafigyelünk rá? Nem… Csak hajtsuk tovább és tovább a malomkereket, míg ki nem repülünk. A legszörnyűbb, hogy még jól is érezzük magunkat az illúzióban, ahol nem kell pihenni, ahol nem kell leülni és gondolkodni, lélegezni. Kilépünk néha ebből a vízióból? Tudunk-e csendben ülni és semmit nem csinálni? A legtöbben nem tudunk, mert nem tudunk megbírkózni a hangos kusza gondolatokkal a fejünkben. Saját magamon vettem észre, ha nyugtalanít valami, képtelen vagyok relaxálni, lustálkodni, magammal lenni. Utálom ezeket az időszakokat és tanulom kezelni, kizárni a szorongást. A legjobb módszer, ha van valamilyen értelmes hobbi, ami megnyugtat minket. Én mostanában festegetek, bár a tehetség még keresi a kiutat.

Az első én vagyok. Ezt mondogatom magamnak, de nem tudok eszerint élni. Hogy kell?

Norvégia kimerített, majd a gyors hazaút a családhoz. Lelkiismeret-furdalással, hogy nem lehetek ott velük, amikor kell, amikor idő van, hogy nem élhetem velük át a gyászt sem. Odatartozom-e még? Eljöttem. Hogy maradhatunk egymás életének részesei? Túl sok a kilométer. Túl sok az emlék nélkülük, s nekik nélkülem. De én választottam a kalandos magányt. Vinnem kell, akkor is ha nehéz.

Visszaérve influenza üdvözöl. Láz kiállt, hogy állj már le, mert nem bírod. Pihenj. Nem. Pezseg a vérem s már fel is állok, újra utazom és élvezem, de közben már érzem, hogy erőtlen vagyok, hogy szorongok, hogy fáj a lelkem, de csak nem állok le… Igen, szorongok. Ez lesz az ok. Nyugtalanul vagyok egész nap, nyikorognak az agytekervényeim, merre is, hogyan is változtassak, ugyanis lépni akarok megint. Újdonság kell, nagy. Szomjazom rá, s nem hagy nyugodni, míg ki nem találom. De ez badarság, mégis rág belül. Új munka? Új város? Új élet? Nem tudom. De érzem baj van velem. Azt hittem megtaláltam mindent. Azt hittem boldog vagyok. De talán ez is csak illúzió volt. Nem. Nem adhatom fel, van itt, aki sokat tett értem, velem. Nem véletlenül jöttem ide, a megérzéseim nem hazudnak. Csak néha elhalkul a hangjuk, vagy az is lehet üvöltenek, csak az én fülem süket.

Várok valamire. Néha úgy érzem a megállóban várom a hatos buszt, de csak nem jön… Talán ez lenne az élet? Várunk a buszra, ami majd elvisz oda, amiről álmodunk? Vagy nem is tudjuk, melyik a mi buszunk? És ha jön a busz? Van, hogy oly soká várunk, hogy felszállunk az első érkezőre. De az nem is a mienk, az valaki másé. Mégis elmegyünk vele, majd útközben kiderül, ez nem abba az irányba visz, ahova kell. Majd üvöltünk a sofőrnek, azonnal álljon meg, le kell szállnod. Most. De nincs leszállás, csak a következő megállónál fordulhatsz vissza. Addig végig kell menned az úton, akkor is ha tudod, időpazarlás. Vársz megint. Már oly sok ideje vagy úton… Van, hogy többször is rossz buszra szállsz. El is fáradsz, de tudod, jön majd a te buszod is nemsoká. Csak várni kell. Ki kell várni.

Ihletre várva megnéztem egy videót az indiai özvegyekről. Ha egy nőt elhagy a férje, a hinduizmus elvei alapján, nem házasodhat újra. Sokan a hölgyek közül már negyven éve élnek a halál városában, Varanasiban, megbékélve sorsukkal. Európai lélekkel ez fel sem fogható. Hallgattam az interjút, de még csak elképzelni sem tudtam, hogyan tudnak cél nélkül, csak lenni. És semmit nem csinálni, csak imádkozva várni a halált. Az egyik nőtől megkérdezték, mit gondol miért történt ez vele. Annyit válaszolt, azzal boldog, amit isten adott neki. Ennyi. Nem küszködik, elfogadja szomorúságát és nem tesz semmit. Mi képtelenek vagyunk még a jó sorsot is elfogadni. De ez csak a kultúránk különbözőségéből fakad. Egyszerűen kizárják a külvilágot, s onnantól kezdve nem létezik más csak Isten, a várakozás és az elmélkedés. Csak elgondolkodtatott, ezek a nők leélik az életüket egy fájdalommal teli iszapban, magányosan, de erős hittel és önuralommal. Nekem minden itt van a lábam előtt, csak fel kell szedjem a földről. Mégis én pánikolok.

Lélegzem, egy, kettő, három. Mosolygom, egy, kettő, három.