Szeptember van. Mostmár változás jön. A függőségeimet, hibáimat mérlegelem. Mindig van néhány nap, mikor úgy érzem tévedtem, rossz döntéseket hoztam, vagyis inkább hibásan, hirtelen hoztam meg őket. Az utóbbi két évben az érzéseim vezérelnek. Nem kellene inkább ez eszemre hallgatni? Esztelenül élek. Változás jön.  Mindenképp változás jön.

Megint kipréselték az erőt belőlem. Megint nem álltam ki magamért, a nézeteimért. A legrosszabb ebben, hogy egy olyan ember előtt, aki egyáltalán nem számít, akinek a véleménye nincs hatással az életemre. Mégis miért van a megfelelni vágyás bennem egy idegen felé? Miért csalom meg önmagam miatta? Nem tudom kezelni a konfliktusokat, csak gyorsan túl akarok lenni rajta s ezért bármilyen számomra drasztikus kompromisszumra képes vagyok.  Csak elmúljon, gyorsan. Ebből fakadnak a rossz döntéseim. Esztelenség.  Miért viselkedek egérként? Ez az önbizalom hiányomból fakad vajon? Lelki állóképesség. Kell. Erősnek éreztem magam, de elképzelhető, hogy tévedtem? Ismerem én magamat? Feszültség gyülemlik. Felhők gyülekeznek, pedig már éppen oszladozniuk kellene, hiszen változás jön. Megijedtem ismét. Erősebbnek, magabiztosabbnak kell lennem. Hogyan építhetem ezt fel? Saját magam húztam ki egy tégladarabot a felépített váram legalsó szintjéből. A legrosszabb, ami történhet, ha csalódást okozunk önmagunknak. Bántom magam, magamba harapok. Majd nyalogatom a sebeimet. De begyógyulnak. S újra kezdem.

Érdekes dolog ez a megfelelni vágyás. Mostanában gyakran előkerült ez a téma. Mi értelme is van annak, hogy valakinek megfeleljünk? Egyértelmű, szeretetre vágyunk. Elfogadásra vágyunk, megértésre vágyunk s arra, hogy a környezetünk teljes értékű társadalmi tagként kezeljen bennünket. Ezért pedig arra is képesek vagyunk, hogy eldobva saját nézeteinket, másokét cipeljük, akkor is, ha ezzel eltapossuk saját magunkat. De le lehet ezt küzdeni? Szerintem nem. Szeretetre születtünk s ezért mindig lesz olyan cselekedetünk, aminek célja csakis az, hogy szeretetet kapjunk.  Talán ezzel nincs is baj, a baj ott kezdődik, ha már egyetlen cselekedetünk sem szól magunkért. Ha arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, nem tudunk többé válaszolni. Ott kezdődik a baj. Ha elfogytak a célok, sőt a kérdések is. Egyetlen dolgot tehetünk. Mérlegelünk, sorrendet állítunk s meghúzzuk a határainkat. Mi az ameddig mások érdekében elmehetek? Mi az a pont, amin már önnön magam szeretetéből fakadóan, már nem lépek túl? Ez annyira nehéz... Ezt megtalálni annyira nehéz. Remélem, hogy meg lehet. De úgy érzem, ehhez nagyon sok idő és élmény kell. Ugyanis mindenkinek saját magának kell kitapasztalni, mi az ami belefér, mi az ami már nem. Mi az, amivel bántod magad, mi az, amivel nem.

Korrektség s igazságosság. Szép fogalmak. Ezekre alapoztam az eddig döntéseimet. Megmondom őszintén, fáj. Félek, hogy a világ, a társadalom, az emberek csalódást okoznak. De én nem tudom elveszíteni az emberekbe vetett hitemet, ameddig több a pozitív visszacsatolás, addig nem adom fel. Ketyeg az óramutató. Félek. Miért fáj, ha igazságos vagy? Sokszor úgy érzem, odaadtam a legjobb jószándékomat, s valójában, nem azért teszek így, hogy visszakapjam, azért teszek így, hogy ajándékozzak, de ha azt látom, hogy a szeretetem kárba vész s csak eltapossák, akkor fáj. Úgy érzem átestem a ló másik oldalára. Hogy korrektül járjak el, magamtól veszek el valamit, s ez hiányzik. S a hiánya fájdalmat okoz. Miért bántom inkább magamat, mint másokat? Mindig úgy éreztem ez a nemesség, ami bennem él, csak pozitív végeredményt szülhet. De megérdemli a világ ezt? Megérdemlik az emberek, hogy áldozatokat hozzak miattuk a saját káromra? Eddig úgy éreztem ez a helyes út. Adni a helyes út. Bárkinek adni. De kétségek köveznek. Elhomályosodtak a határok, talán el is tűntek teljesen. Meg kell őket húzni újra. Sürgősen, különben lelhalványulok..