Fénylik az ég.  A lehajló nap sugarai átvilágítják a lomha felhő lelkét, leérnek egészen a száradt fűszálakkal borított földig. Mélyen perzselik. Perzselik a koporsókat. A tiédet, az enyémet, mindenkiét. Energiaáramlás. Szeretet. A szeretet az energiám, ami megújul, újra és újra. A legnagyobb, a legerősebb, a mindenható. Miért adtok nekem ennyit? Mi vár vajon rám, hogy így halmoztok? Marad-e elég nektek? Isteni erőt érzek, bármire képes lennék. Lelkeket menteni, holtakat feltámasztani, eltörölni mindent, ami gonosz, majd újra teremteni, megalkotni. Széppé alkotnám. Nektek alkotnám. Angyalok vagytok. Szárnyat adtok s eleresztetek mint fészkéből először kirepülő kis fecskét, ki még gyenge, de hagyni kell, hogy néha elbukjon, elessen. Magamra hagytok, mégis velem, nekem vagytok. Szabad vagyok, mégis acéllánccal bilincseltetek magatokhoz, a lélek szabad bilincsével, ami végtelen hosszú. Végtelenül repülhetek, ameddig csak szívem vinni akar, de az acél kötelék közöttünk mutatja örökké a hazautat. Mit kívánhatnék még magamnak az élettől? Megadtatok mindent, ami a lélegzéshez kell. Értem én már irigyeim. Süllyedek s emelkedem. De emelkedhetem-e még magasabbra? Túl az ég kékjén akár? Megtelt a szívem, nehéz a szeretetetek. Megteltem lelketekkel. De beborul még. De ha emlékezek majd a fényre, az emléketekből mosollyal valóságot teremtek bármikor. Te is világot teremthetsz mely új s mégis a régi. A szereplők ugyanazok, talán a körülményeket változtatod, másképp színezed a kifestődet, talán a vonalakon végre túllépsz. Néha elveszítem magamat, az uralmamat, összeomlik...Az egész nem is számít. Már nem fontos. Talán már észre sem veszem a rosszat, vagy inkább elfelejtem, eltemetem, elhamvasztom. Mintha sosem lett volna. Csak a remény él bennem, hogy eljön az idő, mikor életemmel leróhatom a tartozásom nektek. A mennyet hoztátok a földemre, ezt köszönettel nem hálálhatom. Szeretetem van, azt  kezetekbe odaadom.