Hajnalodik. Indulok a pályaudvarra. Vár rám a vonat, ami hazavisz. Kiszakít egy pillanatra a körforgásból, megnyugvást ígér. Rábízom az életem is most. Izgatottan várom a zuhogó hangját. De még dolog van. Sétálok automatát keresve, a város sosem alszik, emberek jönnek-mennek, munkába igyekeznek. Ordító hangot hallok a közelből. Megijeszt, körbefordulok egy nő jajgat panaszos hangon, idegen nyelven. Ignorálja mindenki, mintha mindennapos eset lenne. Azt hittem segítségre szorul, így vártam mi történik, de panaszos jajgatása dühös kiabálásba csapott, szemei rám szegeződtek. Dobogni kezdett a szívem, megfordultam s elindultam. Éreztem, hogy utánam jön. Kísért a hangja, majd elveszítettük egymást az alujáróban. A mozgólépcsőn találkoztunk legközelebb, ő le, én fel. Még egy mély ordítással s kézcsapokodással jelezte dühét irántam. Aztán eltűnt. Félelem.