Egy újabb fejezethez értem. Kiderült gyorsan, hogy a felszolgálás nem igazán jelent kihívást, megtanultam mindent, a német nyelvtudásom elérte ezen a területen a maximumot, így lépni kellett. Nem tudom a többi ember hogy van vele, de ha a munka nem jelent többé kihívást, akkor én nem látom többé értelmét maradni. Talán nem igazságos a munkaadóval szemben, főként az én esetemben, hiszen elég híján vannak most a dolgozóknak, de én azért jöttem, hogy építsem magam, nem pedig jótékonykodni. Szóval nekiláttam a munkakeresésnek. Először nagyobb falatot akartam, de visszaütött, amit már előzőleg is említettem, nem vagyok német és persze a német nyelvtudásom közelről sem tökéletes. Úgyhogy maradtam a szállodaiparnál. Bevallom én magam is meglepődtem, milyen gyorsan megy ez itt. Két hét alatt sikerült új munkát találnom. Recepció, adminisztráció, stb. Pár nap után úgy érzem nem leszek elég, de előttem lebeg a cél: tanulni tanulni. Mindent beszippantani, amit lehet. Ezt is teszem. Egy hete fejfájással jövök haza, nyolc órás erős koncentráció. Már az új főnököm is megemlítette, hogy akkor most kicsit vegyem lazábban, ha lehet. Igyekszem, de nagyon zavar, ha valamit nem tudok, s persze meg akarok felelni az új főnöknek, munkatársaknak. De ami a legfontosabb bizonyítani magamnak, igenis képes vagyok mindezt németül megcsinálni, megtanulni. Kicsit félek, elbukok, de nem adom fel, az biztos. Ha pedig valamiért nem megy, tovább lépünk, de ezért majd akkor aggódom. A munka az csak munka, viszont fontos találni valamit, ami örömet okoz nekünk benne: munkatársak, maga a munka, akármi. Szem előtt kell tartani: bizony nyolc órát ott töltünk naponta – ez elég sok idő az életünkből – úgyhogy, ha lehet legyen legalább egy kis értelme a dolognak, azon felül, hogy pénzt kapunk érte. Ha nincs érteleme, gondolkodni kell. Sürgősen.

Ami igazán nehéz volt: a felmondás. Megvallom, nehezemre esik másoknak csalódást okozni, ezért nagyon féltem kitálalni a dolgot a kollegáimnak, s főként a főnökömnek, akinek köszönhetem, hogy most itt vagyok Münchenben. Féltem a reakciótól, eddig nem volt túl jó emlékem ezzel kapcsolatban. Legutóbbi hasonló szituációban az akkori főnököm válasz nélkül ott hagyott és a következő néhány munkanapomon nem beszélt velem. Mint egy hisztis kisgyerek. Na ettől féltem újra. Nagyon szépen elterveztem, megírtam a felmondó levelemet, majd  mikor már a főnök nem volt benn, a postaládájába csúsztattam. Úgy éreztem kell egy felkészülési nap a nagy beszélgetésre. Természetesen másnap behívott az irodába a többi vezetővel együtt. Remegtem mint a nyárflevél. És ekkor ért a meglepetés. Nem láttam haragot, csak szomorúságot az arcokon. Elmagyaráztam miért is döntöttem így, hogy egyszerűen kaptam most egy lehetőséget, amit el kell fogadnom, úgy érzem. Semmi düh, egyszerűen csak megköszönték a munkámat, és szomorúak, hogy elmegyek, mert egy megbízható munkatárs voltam. Ennyi. Hát így is lehet. Sőt így a normális, de nekem még nem volt túl sok tapasztalatom, így féltem tőle. De mindez nagyon jól esett. A munkatársaimtól sem volt könnyű búcsúzni, nem gondoltam, hogy nehéz lesz, hogy nekem fájni fog. De mégis. A konyhás fiúk főztek nekem, a szervizes kollegákkal pezsgőt bontottunk. Lehet örültek, hogy elmegyek? Hmmm.

Még visszamentem elköszönni hivatalosan az igazgatótól. Újabb meglepetés ért. Kérte, írjak neki hogy megy sorom, minden rendben van-e, s ha bármi probléma van, vagy segítség kell, forduljak hozzá nyugodtan, sőt, ha nem jön össze a munka, nyitott a kapu számomra. Majdnem elsírtam magam, tényleg. Nem voltunk pajtások, s mégis szeretetettel fordul hozzám, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben cserben hagytam. Szinte érthetetlen. Szerencsésnek érzem magam. Jó emberek vesznek körül. Bár még mindig azt vallom, ahogy fordulsz az emberekhez, úgy fordulnak vissza hozzád. Nyilván vannak kivételek, de az kit érdekel? Ezek a pillanatok sokkal fontosabbak, erősebbek, eltörlik a rosszat. Ezek miatt érdemes élni, megint csak ez a konklúzió. Meglátjuk mi vár rám az új helyen, de igyekszem az lenni, aki vagyok.