Egy hideg februári délutánon vonatra ültem és úgy döntöttem máshol folytatom. Persze megelőzte ezt a készülődés, munkakeresés, stb. Annyira bátor azért nem vagyok, hogy vaktába egyedül elinduljak.

Nem volt egyszerű magányosan nézni a vonat ablakából, hogyan távolodik tőlem az otthonom. De úgy éreztem bele kell vágnom, mert megfulladok. Kaland kellett, kihívás, egyedüllét, építkezés. Bármi, csak felébredjek. Magam mögött hagytam sok mindent. Családot, barátokat. De a szerelmi bánatot, a frusztrációt és azt az érzést, amit a mai napig nem tudok szóval illetni, csak körülírni: mintha valaki ülne a mellkasodon, képtelen vagy rendesen lélegezni, ráadásul markával a szívedet is szorongatja, mindenhova elkísér, nem hagy boldogulni. Nevezzük démonnak. Szóval a démonom is otthon hagytam. Bár megpróbált követni, s nem tudom a helynek, de talán inkább magamnak köszönhetően, elűztem ezt a démont. Ehhez az kellett, hogy nagyot lépjek. De még fontosabb: egyedül lépjem azt. Másodszorra is.  

Hat óra múlva a hatalmas müncheni pályaudvaron találtam magam. Fogalmam nem volt merre induljak. Sikerült az S-Bahnra felszállnom, sőt le is! Hozzátenném, kissé megijedtem, mikor fél óra elteltével még mindig nem hallottam német szót. Jó. A város nemzetiségek Mischungja. Nincs baj. Szóval leszálltam a csodás tömegközlekedési eszközről – mindenféle irónia nélkül, tényleg nagyon klassz –, ekkor tudatosult bennem, hogy bizony az átmeneti szállásom még elég messze van...Húsz kilóval a hátamon plusz harminc kilós, utolsó pillanatban vásárolt, gurulós bőröndöm társaságában elindultam. Persze lépcsők. Sok. Végre felértem, na két néni közölte velem, hogy a taxi állomás az a másik oldalon van. Akkor vissza és megint fel. Egy bácsi az utolsó lépcsőfoknál segített megemelni a koffert, nevetve hozzá is tette, hogy látta ám, nehezen megy, de gondolta így viccesebb. Valóban az volt. Igazi humoristák ezek a bajor népek, ez már itt kiderült.

A következő napok a város felfedezésével, az iratok elintézésével, ismerkedéssel telt. Aztán eljött az első munkanap. A legjobb pillanat, amikor az első napodon kontaktusba lépsz a vendéggel és próbálod közölni velük udvariasan, hogy halvány lila gőzöd nincs, hogy mit akarnak tőled, vagy ha meg is érted, nem tudod hol találod. Szóval mély a víz, de gazdagodtam vicces pillanatokkal. Bevallom, nagy sörivó vagyok, de a sörcsapolással nem sikerült időben megismerkedni.  Szégyen ide-oda, egy nagyon kedves svéd bácsi – vendég! – tanított meg sört csapolni már az első munkanapomon. Három napig járt hozzám sörre, úgyhogy valamit jól csináltam. A kollegám is ellátott néhány jó tancsáccsal, eszerint a sörcsapolás nehéz, ezért úgy kell vele bánni mint egy férfival: érzékenyen, óvatosan, lassan. Még valamit mormogtak a vendéggel, utána nagy nevetés. Valami perverz dolog lehetett...

Persze hamar elfogyott ám a lelkesedés. Nem könnyű egyedül. Bevallom, hogy nagy szerencsém volt a munkatársakkal. Mindenben segítettek, amiben csak kellett. Sokat jelentett ez. Ennek ellenére az első hetek lassan és bánatosan teltek. Nem tudtam, jó helyen vagyok-e? Megtalálom-e itt, amit keresek, vagy egyáltalán mi az amit keresek? Annyi kérdés volt bennem, igazából van a mai napig, hogy egy élet kevés lesz megválaszolni.  Ki is ragasztottam a szekrényem ajtajára Márai motiváló idézetét, amit mindig el kell olvasnom, ha hasogat a türelmetlenség:

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak, Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon.

De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel."

Folyt.köv.