Gyülekezik a násznép a menetre. Várunk. Mindenki izgatott, gondolkodni kell, vajon hogy s mint legyen a sorrend, ki vezesse a mennyasszonyt élete legnagyobb napján a templomajtóig. Habos-babos ruhaköltemények, drága frizurák, hangos öltötnyös urak. Nevetnek, viccelődnek, mégis érződik a feszültség a  levegőben. Fontos ez a nap. A rokonságnak talán még fontosabb. Jól megfontolt döntés többévnyi együttélés után. Túl hamar érkezünk, várni kell. Mindenki sugdolózik, vajon bemehetünk már? Mi legyen? Meddig várunk még?

Bevallom félelemmel léptem be a templomba, régi szorongató emlékeket idéz, holott a béke szigete kellene, hogy legyen. Isten háza ez, vagy az egyházé? Csak az egyházé. Akkor nem kell félnem, hogy a mennyezet szakadozni kezd. Keresztet vetnek, van aki hamisan, van aki őszintén, van aki illendőségből. A padok szűkek, a falak magasak, freskók Jézus szenvedéséről mesélnek. A kis templom így válik borzongatóvá. Megérkezik a plébános, professzianiluzmusról nem beszélhetünk. Mondhatni nem készült. Kicsit talán megelevenedett A rossz tanuló felel, ahol a násznép volt a tanár, a pap pedig a rossz tanuló. De Polgár Ernő ma hiányzott az óráról. A plébános úr teljesítményét remekül leírja a mögöttem ülő högy hozzászólása, körülbelül öt perc letelte után: „Istenem, de bamba ez a pap!”. Igen. Ennyi. Ez mindent elmond. A mise témája: úgy fogy el a vidámság a házasságból, ahogy a bor is elfogy az asztalról. Bár megtudtam, hogy a falu pincéiben mindez sokkal lassabb folyamat, mint a világ bármely egyéb részén. Itt lenne hát a bor Kánaánja? Mit kell tenni, ha „elfogyott a bor”? Ó, hát ez teljesen egyszerű: nincs más dolgunk Jézushoz, vagy Máriához fordulni és ők majd megtöltik a poharunkat borral, házasságunkat pedig boldogsággal. Csak hit kell és más semmi? Hát mindenki döntse el maga. A szeretetért dolgozni kell. Istennek is, neked is, még a papnak is. Így a nőnek és a férfinak is a házaságban. Sokat gondolkodtam, vajon mi visz házasságra valakit? Miért kell a szerelemhez papír? A lagziban egy idős úr beszédett mondott. Szerinte a házasság egy jogi ügy. Az egyik oldalról legalábbis mindenképp. De a templomi eskütétel valami más. Hívőként azt valóban komolyan kell venni, hiszen házastársak maradtok míg a halál el nem választ. Tehát azt ember nem választhatja szét. Mindezek tudatában meggondolatlanul kötődnek a templomi esküvők, bizonyára csökkent a számuk a nyolcvanas évek óta, de még mindig a legtöbb lány álma, fehér menyasszonyi ruhában végigvonulni az oltárig, az egész család előtt kimondani, hogy igenis ezzel az emberrel akarom leélni a hátralevő életemet. Tisztelem ezeket a döntéseket, hihetetlen számomra, hogy valaki annyira biztos a saját és a másik szerelmében, a közös jövőben s mindenféle kétség nélkül összeköti az életét a kiválasztottal. Még saját magamban sem vagyok biztos. Nem tudom elképzelni az esküvőmet. Az egyetlen lehetőség erre egy részeg éjszaka Las Vegas egyik neves kaszinójában. Szóval, ha valaki be szeretné kötni a fejem, csak sok szerencsét kívánhatok neki. Hajrá! Válthatja a repülőjegyet.

A szertarás után érezhető a megkönnyebbülés, már mindenki érzi, hogy mostantól már csak mulatunk. Bor kerül az asztalra, pálinkás poharak ürülnek, az evőeszközök koccanásától hangos a terem. Az ifjú pár csókot vált, mosmár mindenki boldog. A fülledt harmadosztályú étterem zsivallyal telik meg, gyerekek futkorásznak, régi ismerősök isznak a találkozásra. Az egyszemélyes zenekar csak két levegővételre pihen, majd folytatja tovább a már klasszikus mulatós lagzi zenét. Így mulat a nép. Az alkohol fogy, az arcok pirulnak, a szűk tánctér megtelik. Ügyetlenek tanulják az egyet jobbra, kettőt balra lépésfordulatokat. Ilyen egy 21.századi egyszerűsített falusi lagzi, hiszen néhány hagyományt ugyan megtartottak, mégsem volt tradicionális mulatság. A hajnal, nehezen ugyan, de eljött. Lelketmelengető  pillanatokat voltam szerencsés megélni. A féfiak a bor mámoros hatásának köszönhetően nótázásba kezdtek. Bevallom őszintén az első ilyen élményem volt ez. A legmeglepőbb az volt, hogy a fiatalabb generáció is ismeri még a szerelemi bánatról, piros arcú leányzóról szóló igazi magyar nótákat, melyhez még hangszerkíséret sem kell, hiszen a balladisztikus hangulat magától belopódzik a fülünkön keresztül a szívünkbe. Tehetetlen vagy ellene. Legyőz s csak áhítattal figyeled a szenvedélyes éneklést. Ilyenek a magyar férfiak. Mint a nóta. Szenvedélyes, melankólikus, élettel teli. Legalábbis mi facér hölgyek ebben reménykednénk. Nem tudom, hogy a reggeli órának, vagy az érdektelenségnek köszönhetően, de nem kapott ez a momentum elég figyelmet.  Én legszívesebben mindenkit felráztam volna, hogy helló most van itt a pillanat, ámuljatok! Persze az is lehet, számomra sz újdonság izgalma miatt hatott ennyire erősen. Mindegy is, de ezek azok a pillanatok, amik miatt hálát adok az életnek. Ezek adnak erőt a folytatáshoz.

Esküvő, házasság, mindez mit sem ér, ha csak színjáték. Jól meg kell ezt fontolni. Nyilván én is szélsőséges eset vagyok, csak egyszerűen nem látom a lényegi pontot, a jelentőséget. És persze veszélyes, ha szűkül a menekülő útvonal a kapcsolatból. Ezt sem tagadom! Arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak modernizálódunk mi nők. Már függetlenségre, önmegvalósításra vágyunk, nem gyerekre meg egy férjre a nyakunkon. De egészséges ez? Nem lenne jobb, ha a nő megmaradt volna az asszony szerepében, a férfi sem nőiesedett volna el? Személyszerint az utóbbi időben rájöttem, hogy igen élvezetes a nőiségemmel élni, akár segítséget kérni a férfitól, elvárni, hogy felrakja a bőröndödet, kitöltse a bort, kiválasztja az éttermet, lesegítse a kabátodat, stb.  Igen, kedves lányok vannak még ilyen férfiak is, mielőtt felvetődne a kérdés. Csak a legtöbb férfi nem viselkedik férfiként, nem is tudja hogyan kell, esélyt sem kap rá tőlünk, hiszen annyira önállóak vagyunk, megoldunk mindent, elfelejtünk segítséget kérni. Pedig kell. Két szempontból is pozitív az eredmény: a férfi fontosnak érzi magát, felelősséget kap, nekünk pedig nem kell egyedül cipelni a bevásárlószatyrot a tizedik emeletre. Csak tegyünk néhány kísérletet. Lépjünk egyet jobbra, kettőt balra. Megéri.