Egy olyan embert választottam páromul, aki sokat utazik, kirándul, tervez impulzus és élményszerzési kényszerrel. Mikor legutóbb hazatért egy snowboard túráról, vettem észre rajta valamit. Valami megváltozott. Éreztem, hogy olyan élményeket szerzett, melyek formáltak rajta. Eleinte nem értettem és nem is tudtam rájönni, megfoglamazni, mi is lehet az. Nyugodtabb, ábrándozóbb lett. Sokáig figyeltem őt. Reakcióit, stílusát, gesztusait, tekintetét. Felötlött bennem egy gondolat. Vajon megtalálja-e a mindennapi életben a csodákat s az élvezetet az, aki átlagosnál jóval gyakrabban utakon vesz részt és olyan körülmények között tölt el hosszabb-rövidebb időt, ahol teljesen kiszakad a rutinos körforgásból? Én azt hiszem, ők függők, impulzus függők. Az ilyen típusoknak, sosem lesz elég, hogy évi egyszer leutazzanak a tengerpartra. És sosem lesz elég az átlagos élet sem.

Pár hónappal beszélgettünk egymás vágyairól. Elmondtam, mennyire szeretnék Norvégiába utazni, kis szerencsével, akár a sarki fényt is láthatnánk. Aztán február elején egy kész tervet állított elém. Megyünk. Nincs mese, minek is várni az álmok megvalósításával. Most erre vágysz, hát menjünk. És igaza volt, egyébként is, szeszélyes természetem gyakori álom-változtatásokra ad engedélyt. Ha helyes a megfogalmazás. Már az is szeretettel töltött el, hogy időt szentelt rá, hogy mindennek utána nézzen, nekem csak bólintanom kellett. Ezt kalkuláció követte, kijövünk-e a pénzünkből, stb. Majd sipp-supp repülőjegy foglalás. Szállás Oslóban nem volt bonyolult, munkámnak köszönhetően potom árakért szállhatok meg a lánc hoteljeiben. Viszont a másik kisvárosban már nem volt olyan egyszerű. Norvégia drága, ki gondolta volna...:) Végül egy magánszállást választottunk, konyhánk is volt, úgyhogy minden megoldódott. Aki keres, az talál.

Nem is tudom hol kezdjem, kuszák a gondolatok a fejemben, bár már eltelt azóta vagy három hét, úgyhogy érzelmeim lecsendesedtek, de él bennem intenzíven minden pillanat.

Először Osloba repültünk, késő este érkeztünk, s mivel másnap már repültünk is tovább Tromsöbe, egy reptéri szállodában töltöttük az éjszakát. Egy üveg bort azért vásároltunk vámmentesen, csakhogy be legyünk biztosítva. A bornak és az izgalomnak köszönhetően még az ingerszény reptéri környezet is széppé varázsolódott. Azért részletekbe nem mennék bele...:)

A bőséges reggeli után tettünk még egy sétát a betontömbök között, aztán becsekkol, csomag felad, repül. Nem tudtuk mi vár ránk ott az északi sarkkörön túl, izgatottan kerestük egymás tekintetét. Tromsö egyébként Norvégia északi fjordvidékén fekszik egy Tromsøya nevezetű szigeten. A város fekvése fantasztikus, hiszen egyrészt ott a tenger, másrészt körülölelik a havas kisebb-nagyobb hegyek. Ha a város maga nem is, de a környezete lélekzetelállító.

A repülőből nem láttunk szinte semmit, az időjárás szörnyű volt, ez már akkor kiderült. Landolás után buszra szálltunk, irány a centrum. Kétségbeesetten néztük a piszokkal borított inkább ipari jellegű várost. Na most mi lesz? Azt hiszem mind a ketten másra számítottunk, bár sosem mondtuk ki, de a városka mindkettőnknek csalódás volt, persze nem mintha lényeges lenne, mert ez most nem egy városnéző túra akart lenni, de megkaptuk az első norvég sokkot mindenesetre. Az eget szürke felhők borították, friss hónak nyoma sem volt, körülöttünk olajszagú kikötők és kisebb-nagyobb raktárak és jég. Mindenhol jég. Sietni bárhova is, nincs esély. A családi házak viszont nagyon édesek, nincs két egyforma, jellemzően faburkolat fedte mindegyiket (vagy valami ahhoz hasonló, nedvesség-biztosabb dolog), amit aztán különböző színekre festettek. Már az első néhány óra után kiderült, hogy mindenki tesz a környezetszennyésre, bár a szemetet szelektálják, azt ezért ne tagadjuk. Nem láttam még egy ilyen kicsi várost, ennyi autóval, kis hajóval, kipufogó gázzal, ami szürkére festi az utcákat. Spórolás sem jellemző. Éjjel-nappal ki van világítva minden ház, de talán ezt megbocsájtom, hiszen ha belegondolok, hogy a poláris éghajlat következményeképpen a nyári napok picikét hosszúak, konkrétan van egy nyári nap, mikor le sem megy a nap...Télen meg ugye fordítva, sokkal kevesebb a napsütéses órák száma. Meg most olvasom, hogy világelső az egy főre jutó energiatermelésben, úgyhogy meg is lett magyarázva, meg egyébként is sokkal magasabb az életszínvonal mint az Uniós átlag. Valamit jól csinálnak.

De kanyarodjak vissza már a mi kis kalandunkra... Az első esténket először is vásárlással töltöttük. Persze minden drága, vagyis drágább mint Németországban. Eltartott egy darabig, mire az alapvető dolgokat összegyűjtöttük, mert ugyan mindenki beszél angolul, de a termékeken csak norvég ismertető van. Szóval vettünk valami furcsa helyi sajtot, a tejjel gond volt, mert mindegyik olyan 0,1% zsírtartalomú volt, ami, azért annyira nem élvezetes. Logikusan a haltermékek voltak a legolcsóbbak, úgyhogy itt el is határoztuk, akkor mostantól csak halat eszünk, merthogy egészséges is, azzal a reménnyel, hogy a kirándulás végére egyikünk sem kezd maga is hallá változni. Emberi természetünk az alkoholos italok pultja felé vezetett volna, ha lett volna ilyen. Ekkor esett le, hogy itt nem lehet, vagy – az elárusító hölgy elmondása szerint – csak különleges italos boltokban lehet nagyon magas áron alkoholhoz jutni. Én egy ilyen boltot sem láttam amúgy. Mindezek alól kivétel a sör, mert az ugye nem alkohol... De az is állati drága volt, úgyhogy napi egyre korlátoztuk a fogyasztásunkat fejenként. Ezzel ellentétben az összes szupermarketben, ahol voltunk, legalább két egész sor tele volt gumicukor és egyéb hasonló jellegű édességgel. A pultokon dobozok, annyit vehetsz amennyit a gyomrod, vagy a pénztárcád megenged. Kontraszt...Alkohol nem, de cukor minden mennyiségben, bár az alkohol „kivonása“, valószínű nem egészségügyi alapokon fekszik.

Még főztünk egyet, megismerkedtünk a szállásadó hölgyel. Nagyon színes személyiség. Sokat elmondott magáról: elvált, sokat utazik, legutóbb Etiópiában járt, írt egy könyvert gyerekeknek, amit oroszra is lefordítottak. Jó tanácsokkal is ellátott, egy személyes közülük: ha lehet csak két gyereket vállaljak, mert a harmadikkal már nehéz. „Just for the future...“ Kész. :D

Mielőtt befejeztük volna a napunkat még terveztünk egy esti sétát, de még előtte jól összekaptunk, mert ugye mi sem vagyunk tökéletesek, meg miért is ne rontsuk el az első esténket. Butusok. De nem tartott soká. Késő este már egymás karjaiban szenderültünk el.

Folyt.köv.

Fásultan ébredek. Fogy a motiváció, nehezek az izmaiam. Vissza húz az ágy, de ébredni kell, tenni kell. Csöngetnek. A postás bizonyosan, leveleket hoz, megszokásból hozzám csönget...Eltelik pár perc s kopognak. Az nem lehet...Talán egy szomszéd? Ő nem lehet...Messze jár most. Fiatal srác, csomagkihordó. Szőke göndör fürtjei kilógnak a baseballsapka alól. Aranyos, de eltévedt, én nem várok semmit. Morcosan el is küldöm, de ő határozott. A címzett tényleg én vagyok...Hát jó. Már érzem, valami illatozik, s ahogy a doboz lyukain leskelődöm, már látom. A szívem hirtelen hevesen verni kezd, olló után kutakodom, nagyon elbújt. Szinte feltépem a dobozt. Akkor látom teljes egészében. Tulipánok. Gyönyörűek, színesek, a legszebbek a Földön, sárga szalaggal átkötve. Levél is társul hozzá. Szerelmes. Sírok a boldogságtól. Életemben először úgy igazán mélyről. Valentin.

Miért ilyen nehéz? Miért van az, hogy az egyik pillanatban biztos vagy, igen, Ő az. A másikban lesújt a kétség, s elbizonytalanít. Azt suttogja a lelked fülébe, nem fog ez működni, emiatt és amiatt, éppen mi a lélekaktualitás... Van olyan, hogy kiegyensúlyozott szerelem? Érzem, senkit nem szerettem még így, de mocorog bennem az önvédelmi ösztön, azt akarja velem elhitetni, ez nem az, Ő nem Ő és el fog előbb vagy utóbb hagyni, emiatt és amiatt, éppen mi a lélekaktualitás...  Hullámzik. Érdekes mennyire szeretem a tengert, a tenger a szerelem. S most a szerelem lett a tenger.  Dagálykor én vagyok a leggazdagabb, de jaj nekem holdállás, jön az apály s azt mondja megint: Te is légy apály, húzódj, húzódj. Emiatt és amiatt, éppen mi a lélekaktualitás. Néha azt mormogják más lányt fog szeretni, néha azt, túl fiatal, hogy vele tervezz, néha azt, nem visz magával, néha azt, hogy nem tudom, majd megadni többé, amire vágyik. És néha elhiszem. Emiatt és amiatt, éppen mi a lélekaktualitás. De, amikor megcsókol, érzem a kétség szertefoszlik, s már hallom a saját belső hangom, ami azt mondja, higgy és harcolj, mert Ő az Ő, ez pedig tényleg az. Az amire vártál. De néha a csók maga is fájdalmas, amikor a kétség otthagyja nyomait bennem, mint a fa a lehullajtott leveleit, mely elszárad, de csak nagyon lassan, majd hullik is az újabb levél. Forog körbe körbe. Nincs megállás. Gyógyszert kerestem a kétségre, de nincsen. Kétséggel kell élni. Kezelni kell, de olyan mint a maradandó betegség. Kezeled, beveszed az adagot, teljesen jó, kordában tartod, de egyszer elfogy, s míg újat nem iratsz, elural. Legyőz kicsit. Emiatt vagy amiatt, éppen mi a lélekaktualitás. Úgy érzem magam, mint egy elsőszerelmes kislány, ki eddig nem tudta, a szerelem fáj. De tényleg nem tudtam, nem mondta senki nekem. Nem mondták, mert ők sem tudták, talán máig nem tudják. Én örülök, hogy tudom...Ha valaki megkérdezi, azt mondom majd: fájdalmas boldogság, hiszen annyira magas fokú boldogság és tökéletesség éri a lelked, amit maga sem tud feldolgozni, és a kis nyomorék ember benned, kétségeket gyárt magának, emiatt vagy amiatt, éppen mi a lélekaktualitás. Nem is érdemeljük meg, nem tudjuk kezelni, tökéletlenek vagyunk a tökéletes szeretetre, a tökéletes befogadásra és eggyé válásra. Valami hiányzik belőlünk, valamit nem tanultunk meg, valami kimaradt a teremtéskor. Keresem a szót, de mivel az érzés maga hiányzik, így szót sem találhatok rá. Mint mikor egy könyvből hiányzik egy teljes oldal, mely a történet szempontjából nélkülözhetetlen. Így azt az oldalt kipótoljuk más érzelmekkel, aszerint, mi a lélekaktualitás.

Sűrű a decemberem általában. Most sem volt másképpen, a különbség, hogy  most az eseményeimet édes munka köti össze, nem pedig édes semmittevés. Izgalommal vártam a karácsonyt, megvallom őszintén. Ebből is látszik gyerek még a lelkem. Még fát is vásároltam, persze nem a legszebbet, hiszen a tökéletes fa nem is illene hozzám. A tavalyi saját készítésű díszek, anya mézeskalácsai s még néhány masni várta a megtisztelő pozíciójának betöltését. Ó és ne feledkezzünk meg a karácsonyi rénszarvasról, Rudiról, ki a fa tetejére került, hiszen onnan majd mindent lát. Lát is! Szóval ilyen lett a mi fánk. Édes kis momentum volt, mikor én készítettem a kis vacsoránkat, ő pedig megpróbálta egyenes lábakra állítni – mert persze görbét vettem. Természetesen még azelőtt feldiszítettük, mielőtt ráébredt volna, hogy nem ártana egyenesbe hozni. Olyan családos volt. Kettős családos. 

Más oka is volt az izgalomnak, sajnos nem volt annyira egyértelmű, hogy haza tudok jönni. De sikerült. És nem is egyedül. A huszonnegyedikén Bécsben állomásoztunk, mert miért is ne. Egy kis bőrönd huzavona után spontán elindultunk a városba, mindenféle terv nélkül.  Fogalmam nincs milyen épületeket láttunk, de szép a belváros. A Hofburgot azért sikerült felismernem, be is mentünk a Schmetterlinghausba. Kiderült, hogy a lepkék szeretik a meleget, úgyhogy lepkére öltöztünk mi is. Aranyos élmény volt. Nem tudom a lepkék harapnak-e, de engem megtámadott észrevétlenül az egyik, de ne aggódjatok, még nem váltam Butterflywomenné. Azt hiszem... Betértünk egy édes kis helyi cukrászdába, annyira hangulatos volt, mintha mindig is oda jártunk volna. Egy jó tanács viszont: ne ebédidőbe menj cukrászdába, mert egy szelet méregdrága sütemény, nem segít az éhségeden. Ezért is, miután a desszerten túl voltunk, elmentünk ebédelni. A hely olyan idegennek tűnt elsőre a modern berendezés miatt, úgy értem ez nem az a hely, ahova ez ember lánya karácsonykor beül, de még a zene, a pincérnő és a sör összhatása csak hangulatossá varázsolta. Azt hiszem ekkor késtük le a második vonatot. Még visszasétáltunk a Stephansdomhoz, ahol beérve éppen kezdődött a karácsonyi mise, kedves arca volt a püspöknek. Nem féltem. Jó volt ott. Leértünk a metróhoz, kevés idő maradt a vonatig. Én – mivel nem szeretek rohanni – javasoltam, hogy kényelmesen késsük már le ezt is, de végülis megpróbálni meg lehet. Magam sem hittem el, de miután sprinteltünk, csak elértük. Persze nem volt ivóvíz a vonaton. Második tanács: ne fuss a vonatra, ha nincs nálad víz, mert nem kellemes az égető száraz torok. Szóval így telt az első karácsonyi napom. Viccesen.

A második egy tökéletes családi nap volt. Úgy, ahogy lennie kell: evés-ivás, fa meg ajándék, meg  még extra evés-ivás. És kivételesen, nem bújt mindenki a szobájába ebéd után, hanem együtt voltunk, egész nap. Irigylésre méltó. Büszke vagyok ránk. Nem gondoltam, hogy idáig fejlődünk. Lassan kezdem azt hinni álomvilágba élek. Minden felépül körülöttem. Nem is értem, hogy nem láttam eddig mindezt.

Egy újabb átbeszélgetett éjszaka. Átbeszélt karácsonyi éjszaka. Még mindig nem tudom a szavait bóknak szánta-e, de jelenleg ő az, aki a legjobban ismer. Azt sem tudom bántottak-e szavai. Igazából csak elmeséltem, hogy soha nem tartoztam egyetlen csapathoz sem, inkább mindenhova kicsit, vagy spontán alakultak ki baráti társaságok, de nem voltak sosem örökösek. A kolis első közösségemen kívül, nem éreztem, hogy valahova is tartoznék. Erre csak annyit mondott: „perszehogy nem, hisz más vagy.“ Na jó, a különleges szót használta, de az túl fennkölt lenne. És nem vagyok különleges. Neki vagyok különleges. Azt hiszem így kell most értelmeznem.

Az új évbe lépés kaotikus lett, elég soká dolgoztam, így túl sok kedvem, energiám ne jutott az ünneplésre, legalább is így terveztem én. Hm. Hát nem így lett. Ehelyett majdnem elütött egy autó, felénk dobtak néhány petárdát, sőt tüzijáték elől is menekülni kellett. De fedél alatt már ihaj-csuhaj, mert bulizni kötelező. De nem panaszkodom. Bár első Szilveszterem, ahol senki igazán közeli nem volt velem, szóval nem volt annyira egyszerű, de igyekeztem élvezni. És sikerült. Újabb klassz embereket sikerült az életembe engedni, amit csak pozitívan érékelhetek. 2013 nem volt rossz, nem akarom itt most kielemezni, hiszen az írásaimból sokminden kikövetkeztethetö. Legyen elég annyi, hogy nem kellett kívánnom éjfélkor, sem pedig fogadalmakat tenni, hiszen a céljaim általában spontának, fogadalmak meg mindig jönnek és mennek, miért választanám az év utolsó napját? Nem az a záloga a sikereimenk. Szóval, kissé megkésve, de boldog új évet Nektek!