Sokat törtem a fejem a magány fogalmán. Ellenség vagy barát? Ha túl sok a nyüzsgés, magányra vágyunk, ha egyedül vagyunk, társaságra vágyunk. De mi is az az igazi magányosság? Én először egy évvel ezelőtt találkoztam vele, mikor is itt hagyva mindent elindultam első németországi utamra. Egyedül. Menekülve. Menekültem a szakítás elől, a bizonytalanság elöl. Új élet kellett, új emberek, új én. A nagy izgalomban az ember nem gondol arra, hogy hát az nem is lesz ám annyira könnyű, mindenki nélkül egy országban, ahol a nyelvet sem beszélem rendesen. Az első napokban még kitart az újdonság varázsa, de miután csak a kollegákkal, vagy egy-két ismerőssel váltasz szót napokig, elfogy az erő. A legnehezebbek a reggelek. Mikor tudod, hogy egy új napot kell kezdened. Aztán elkezdesz félni: mi lesz, ha senkit nem ismerek meg itt? Persze, ha nyitott az ember, ez nem történhet meg, viszont akkor pánik uralkodik el az elmén, kétségbe esik és odáig jut, hogy rugdosnia kell magát, ha végre adódik egy lehetőség valakivel találkozni. Én rugdostam magam, elég sokat. De megérte. Hamar kiszakadtam az egyedüllét okozta depresszióból. Itt is a kulcsszó: türelem! Jó darabig eltartott. Sok könny hullott. Egy májusi bejegyzésem abból az évből: „Rosszul ébredtem, valahogy a reggelek még nem mennek. Szorul a torkom az izgalomtól s ehhez még hozzájön az egyedüllét. De ma reggel nem sírtam. Az üzletekben nem tudok a bankkártyámmal fizetni, pont az i-re. Megint sírok. Kimentem a partra. A csend, a tenger suhogása, a végtelen víz látványa fantasztikus. Gyönyörű köveket szedtem, kagylókat még gyűjteni kell. Abból kevés van.“  Bizony, ilyenkor minden apróság mélyen beleszúr a szívbe, mint ez a bankkártyás eset is, ami igazából lényegtelen, hiszen minden megoldható. Csak hát a pesszimizmus olyan méreteket ölt, hogy úgy érezzük az egész világ ellenünk szegült, semmi nem is sikerül... Mindig keresni kell valamit, ami megnyugtat és átsegít ezen. Nekem akkor a sok séta volt a tengerparton. Fontos, hogy ne ücsörögjünk otthon. Mozdulni, nyitni, bízni, hinni. Mindig. Másodjára már rutinosabb voltam. Az egy hónap két hétre korlátozódott, de bevallom egy nagyvárosban – meglepő - , de sokkal nehezebb közeli barátokat találni, viszont mellette szól, hogy sok a tennivaló, látnivaló és a randilehetőség is persze . Sőt másodjára már nem az egyedüllét gyötört, inkább a bizonytalanság, hisz ez már nem gyakorlat, ez már élesben megy. Sok múlik a kezdeten. Bár nincsenek rossz döntések, csak ügyetlen emberek. Hiszem, hogy minden okkal történik. A magányunk sem véletlen. Mindenkinek egyszer meg kell vele küzdeni az életében, érezni kell, milyen az, ha csak magunkra számíthatunk. Enélkül sosem fogjuk értékelni a meglévő kapcsolatainkat. Ilyenkor minden felértékelődik, minden kontaktus fontossá válik. Igen, elkezdünk értékelni és hálásnak lenni. Ez pedig mindenképp a személyiségfejlődés fontos része. Mondhatni lépünk egy szintet. Így visszagondolva nagyon sokat szenvedtem abban a hónapban, de sosem cserélném el. Hiszen egyrészt azt hiszem ebben a hónapba lettem felnőtt, másrészt utána olyan élményekkel lettem gazdagabb, amiért megérte szenvendi. Tehát nem szabad feladni. És, ami a legfontosabb: a mosoly. Hihetetlen, de egy-egy mosoly csodákra képes. Többször kísérleteztem ezen. Rosszul kelek, nincs kedvem munkába menni, stb. Mit kell tenni? Becsukni az ajtót, kilépni az utcára és mosolyogni. Mindenkire. Érdekesek a reakciók, a legtöbben egy viszontmosollyal jutalmazzák, de vannak, akik meglepődnek, zavartan néznek vissza. Talán pont az én mosolyom volt a nap fénypontja. Akkor megérte, nem?