Bizony. Egy év naplóírás után elhatároztam, blogot indítok. Itt az idő, hogy elétek tárjam lelkem-szívem apró gondolatocskáit. Hozzászólásokat, sőt kezdőként tanácsokat is szívesen fogadok.

Már az első történetem is a kapcsolatokról szól, beleszőve természetesen saját tapasztalatomat, mely az életem eddigi legmeghatározóbb és legnehezebb döntését jelenti. Igazából ekkor kezdtem el feljegyezni érzéseimet, és mindenkinek csak jószívvel ajánlani tudom. Igazi költségkímélő terápiás kezelés ez!

Mikor az ember új kapcsolatba kezd, még nem sejti, milyen irányba tartanak majd, milyen időtartamra szól, csak az izgalmat érzi, azt a megmagyarázhatatlan érzelem-tömeget, melyet nyelvtudósaink annak idején „szerelem"-nek neveztek el. Pallas lexikona nemi szerelemként értelmezi, vagyis különböző neműek egymáshoz való vonzódását jelenti, mely egy természeti ösztön fajfenntantó céllal, ugyanakkor összeszövődik a lélekkel, tehát éltető melege az emberi életnek.

De most nem a szerelemről szeretnék írni. Az egy másik napra marad. A dolog másik végét közelíteném meg. Miért is van az, hogy elmúlnak az érzelmek? Nem is az érzelmek, hanem a „szerelem". Idézőjelet használok, mert számomra definiálatlan a mai napig. Szóval. Az elején ott az eufória, ami igazából az újdonságérzés. Utána átalakul szeretetté, ahogy mindenféle tanácsadó könyvben, talk-showkban, stb olvashatjuk, hallhatjuk. De ha annyira jó az az eufória, akkor miért mondunk le róla a biztosnág kedvéért? Az ember a monogámiára és kötöttségekre született? Nem lehet, hogy csak a társadalomfejlődés következménye? Jogtalanul nevezzük magunkat szabad lényeknek. Úgy értem, nézzünk csak körül. Sajnos azt kell mondjam kevés 10-20 éve együtt élő párost tudnék kapásból felsorolni, akik teljes mértékben boldogok. Miért félünk továbblépni, ha már nem megy? Ugyan mitől félünk egyáltalán? Persze nem vagyok házasságellenes, én is keresem az Igazit, nagy I-vel, aki elrabolja a szívem örökre. Örökre? Ugyan... Azon is elgondolkodtam, mennyi a szerelem határideje. Nyilván mindenkinél más. Sok helyen olvashatjuk, hogy az a bizonyos hetedik év a kritikus, amit át kell vészelni. Bár megjegyezném, nem értem miért is kéne bármit is átvészelni, de visszaafogom magam. Tudom, tudom...a kapcsolatért meg kell dolgozni, áldozatokat kell hozni. Tapasztaltam én is. Tudom, hogy megy ez. Csak nem mindegy, hogy együtt fejlődtök, vagy más a tempó és nehogy előrébb légy, mert akkor egyszer csak felébredsz. Kitisztul az agyad és már csak  egyetlen egy kérdésed marad: mi a fenét keresek én mellette? Na ekkor két választásod marad: egy - továbbra is ragaszkodsz a kapcsolatodhoz, harcolsz érte, megteszel mindent, hogy megmentsd, kettő - nevezhetjük feladásnak is -, azaz kimondod kíméletlenül a „viszontlátásra" varázsszavacskát. Hát én a másodikat választottam négy szép év után. Persze teljesen más a helyzet házasság, gyerekek esetén. Abban nincs tapasztalatom és könnyelműség lenne azt mondanom, hogy ugyanezt tettem volna (bár ismerve magamat valószínű igen), az egy bonyolultabb dolog, bár az alap ugyanaz, csak kérdés, mennyire hagytuk magunkat kiszolgáltatni, mekkora a függőség.

Tehát igen. A második. Leírva elég kegyetlenül hangzik, de persze nem az egyik pillanatról történt a másikra. Hónapokat töltöttem álmatlanul, azon rágódva mit is szeretnék. Bizonyíték erre egy naplóbejegyzésem: „Nem aludtam megint. Sokadik éjszaka. Nem hagy az elmém. Cikáznak a gondolatok a fejemben, s a gombóc a torkomban egyre csak nő. Valami baj van. A fáradtság érzése vegyül a bánatéval. Fáj. Valami nagyon fáj. Nem tudok pihenni. Nem hagy." Na ez az a bizonyos: "A szerelemnek múlnia kell, s hogyha múlik akkor fájnia kell..." Fájt, nem kicsit. Az a megmagyarázhatatlan üresség, ami azokban a hónapokban bennem uralkodott... Nem élném át újra. Esküszöm rosszabb mint a szerelmi bánat. Keresed magadban az egykori szerelmet, de teljesen kopár minden. Persze filozofikus alkat lévén nyilván jobban megviselt talán. Csak álmodoztam. Arról álmodoztam, hogy nem vagyunk együtt, elképzeltem, mit csinálnék nélküle. Na ekkor jöttem rá, hogy ez nem teljesen egészséges. Lépni kell. Már nem miatta, magam miatt. Csak az a típusú ember vagyok, akinek jobban fáj, ha fájdalmat okoz, mint annak, akit igazából megbántott. Aztán már tudod, hogy mit kell tenned. Már csak a pillanatot várod és félsz. Mintha lenne megfelelő pillanat. Utólag tudom, hogy nincs. Erre nincs. Sebtapasz effektus. Ehelyett mit csinál az ember lánya? Vár és szenved. Perszehogy szenved...Megcsókolni valakit, szeretkezni valakivel, miközben már rég tudod, hogy meghalt a dolog. Nem könnyű és persze nem őszinte. De hazudtam magamnak is, jó ideje akkor már. Csakhogy rontsam saját helyzetemet, listát írtam. Bizony, azt a bizonyos pro-kontra listát. Azt inkább nem részletezném mi szerepelt rajta, de nem volt szép dolog. Most csak ezért írtam le ezt a kis titkomat, hogy könnyítsek lelkemen, igen...reménykedtem a megtisztulásban. De igazából még szörnyebben érzem magam így visszaolvasva. Ajj. Ez már tényleg a legmélye volt. De ebből is látszik, hogy nem adtam könnyen  ezeket az éveket. Sokat köszönhetek neki. Mellette lettem nő és jó társam volt mindenben az úton.

Tehát nem sokkal a lista után eljött a „megfelelő" pillanat. Kitálaltam. Könnyek között. Szavakat tördelve. Ha jól emlékszem képtelen voltam mondatokat összerakni. Egyébként bármilyen konfliktus helyzetben leblokkolok. Ezen valahogy változtatni kell. Zárójel vége. Azt hiszem ezt már nem kell hosszasan tárgyalni. Vége lett, nem értette, haragudott, én elmenekültem. Hogy mit éreztem? Szabadságot. De az első néhány hónap nagyon nehéz volt, vannak dolgok, amiket nem lehet kitépni, felégetni. És persze nem is kell. Szóval volt néhány nehéz hónap, de újraéledtem és ez a történet lényege. Életem egyik legnehezebb döntése volt. Jó döntöttem, vagy rosszul? Az mindegy.

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok az ember életében, velem is történnek ilyenek. Néhány héttel a sosrdöntő szakítás után egy nap boldogan ébredtem. Ez egy másik szempontból is furcsa, hiszen abban az időben egy másik fontos személyt is elveszítettem. Ezen a reggelen olyan érzés fogott el, mint mikor ködös hajnal után a nap fényében pompázik a világ. Kitisztul minden, elmúlik a félelem és pontosan tudod mit kell tenned, hogy mi a célod, hogyan éred el. Béke van. Ekkor jöttem rá, szerelemre vágyom. Arra a bizonyos „mindent elsöprő, szenvedélyes, határtalan szerelemre"! Lehet sosem talál rám, de nem szabad bezárni az ablakokat, mert az olyan lenne, mintha sosem akarnánk már érezni a fény melegét, hiszen az apró sugarak ugyan a réseken bejutnak és életben tartanak, de sosem emelnek az égig. Én az égig szeretnék emelkedni. Ehhez pedig akkor az kellett, hogy elengedjek valakit, akinek a kulcsa nem illik az ablakom zárjába. Az enyém sem az övébe. Fájt, de a repülésnek ára van.

Miért is kezdtem ezzel a történettel? Ez egy sorsdöntő fordulat volt az életemben. Van néhány döntés, amivel ellentétes irányt vesz az utunk. Ez egy ilyen volt. Ettől a ponttól kezdve máshogy folytattam mindent. Felébredtem.

Záróakkordként egy idézet Paulo Coelhotól:

„A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik."