Rámtört sokszor a pánik félelem. Körbenéztem. Körülöttem céltudatos emberek, komoly jövőbeni tervekkel.  A mai napig nem tudom az irigység, vagy az elégedetlenség lett-e urrá rajtam. Elveszett voltam. Teljesen.  Merre tartok? Hogy tervezem a jövőt? Mi szeretnék lenni? Nem tudok egyet sem megválaszolni.  Probléma? Törtető világban élünk, eltapossák, azt aki elveszik. Probléma. De nem elég azt válaszolni: jól szeretnék élni, továbbra is boldog pillanatokban fürdőzni, szeretni, szerelmesnek lenni? Fontos azt tudni, hol leszek tíz év múlva? Lesz-e saját üzletem, vállalkozásom? Lesz-e gyerekem? Nem értem, miért vagyunk oly erősen tervekhez kötve. Nem csak társadalmi elvárás ez? Lehet egyszerűen is élni, figyelni, úton lenni. Mindegy hova. A lényeg, hogy szép legyen az út. Gyakran az eredmény nem is számít. Miért kell olyan erősen gondolni a jövőnkre? Bebiztosítani mindent? Bizonyára meg van a jelentősége, persze. De ne azért dolgozzunk, hogy tíz év múlva legyen mit enni, inni. Egyáltalán nem biztos, hogy tíz év múlva még élni fogunk, vagy csak megváltoznak az életkörülmények. Akármi. S akkor majd arra gondolunk, miért is spóroltunk, miért is nem költöttük el az egészet egy világkörüli útra...Ez ugye szépen hangzik? Nyilván egy normál ember nem tud így élni. De miért nem? Pénz Úr mindig mindent megnehezít.

Sokszor úgy éreztem elfogyott belőlem az ambíció, de nem erről van szó. Az igazság az, hogy iszonyatosan éretlennek érzem magam, bármilyen nagy dologra jelenleg.  Az utam néha annyira homályos, hogy kitérek a határain kívül. Vagy miért nincs bennem semmi motiváció a karrierépítésre? Nem tudom. Vagy nem az a típus vagyok. Vagy félek, hogy belebukok. Vagy mint már említettem, egyszerűen nem értem meg. Túl homályos még. De ez az éretlenség nem köthető össze sem a korral, sem az intelligenciával. Szimplán nincs itt az ideje. Bár ellentmondásos érzelmek kavarognak bennem, mert ahogy telik az idő, bevallom érzem valaminek a közeledtét. Nem tudom behatárolni, csak érzem, hogy valami jön.

Szégyelltem kimondani, hogy pincérnő vagyok diplomás létemre. Ma már megy. Pincérnő vagyok egy külföldi országban. Igaz már nem sokáig, de most nem ezen van a hangsúly. Nyelvet tanulok, új embereket, kultúrákat ismerek meg. Mindezt egyedül építem. Szeretem az életem, bárki bármit gondol. És mielőtt bárki azt hinné, az egyszerűbb utat választottam, azzal, hogy külföldre jöttem pénzt keresni a hazai gazdasági helyzet miatt, hát ezúton szeretném felvilágosítani, semmivel sem könnyebb. Egyedül, család és barátok nélkül.  Aki hosszú távra tervez, annak fel kell kötni a nadrágot, mert nem gyerekjáték. Itt te csak egy külföldinek számítasz. Az is vagy. Nem kezelnek egyenértékűként a német munkatársaiddal a legtöbb helyen. Nagyon szorgalmasnak kell lenni. Hízelegni nem kell, de dupla energiát kell befektetni. Akkor elismerést, tiszteletet, felelősséget és bizalmat kapsz.  Ha ezt elérted az út nyitva, de kitartónak kell lenni.

Visszatérve az első gondolathoz, tehát miért vagyunk olyan erősen tervekhez kötve? Elítéljük azokat, akik napról napra élnek. De ki csinálja jól? Ki a boldogabb? Én személy szerint mindkét oldalt irigylem. Nem tudok hosszan előre nézni, de napról napra sem élni. A civilizált ember nem is tud szélsőségesen élni. Szabályokra van szükségünk, társadalomra. Mindegy jó vagy sem. Csak kell. Kellenek a megszabott határok, anélkül elveszünk. Sőt kell egy kitaposott út, egy iskolapélda, amit követhetünk: gyerekkor, iskola, munka, házasság, gyerek. Pont. Egy kis színezettel persze. Az emberi életek hasonlóak. Az alapszituáció ugyanaz. De mindenkinek így kell csinálni? Közelről sem kötelező. Olyan nyugtalanító ez a szó. Kötelesség. Akkor kötelességből élünk? Remélem nem. Baj, ha nem akarok mást csak élni, élvezni, szeretni, szerelmeskedni, jókat enni-inni, megismerni? Mindezt stresszmentesen? Akár napról napra? Baj? Nem baj. Meg kell érteni? Nem kell.  Meg lehet valósítani? Remélem. Csak egy életünk van. Be kell osztani. Okosan. Közhely újra: egy életünk van, élvezzük minden percét. És élvezzük? Néha úgy érzem vannak dolgok, amikkel az időmet pazarlom. De talán mindenkinek mást jelent az élvezet is. Elég unalmas is lenne, ha ugyanaz tenne minket boldoggá. Ne higgyük el, ha azt mondják a mi életünk unalmas. Senki nem tudhatja, neked mi az, ami örömet okoz, hogy mi van benned. Ne is irigykedjünk, ha fellengzősen mesélik élményeiket. Felesleges. Inkább éljük át az ő örömét. Csípjünk egy darabot a kenyeréből.  De a csodára sem szabad várni, amint úgy érezzük valami nem jó, lépjünk. Gyorsan, hirtelen, félelmet félre téve. Hiszen mi rossz történhet? A holnap messze van...