Huuu de régen sikerült jelentkezni. Hirtelen nem is tudom mivel kezdjem. Túl sok minden nyomja ebben a pillanatban a lelkecskémet. De mosolygok. Az élet szép. Ígérem.

Munka. Éjjeles vagyok egy ideje. Az éjjeli portásunk szabadságol s persze az új lánynak kell elvégezni a megterhelő feladatot. Az első két napon egy kollegával voltam. Összebarátkoztunk. Ő a város másik hoteljében is dolgozik, felváltva van itt és ott is. Két nap után magamra hagytak. Megint. Féltem, izgultam. Egyedül, fáradtan, bánatosan teltek napjaim. Gondolhatnánk, hogy az alvás megy. Én is így gondoltam. Hát nem. Reggel hétkor hazaérsz, aludni kéne, alszol picit, tán három-négy órát. S ez így megy hat napig. Persze annyira fáradt vagy, hogy nincs erőd semmit sem csinálni. Azért próbálkoztam: találkozók, bicajozás, úszás, séta. Ezek sem fárasztottak el eléggé. Alvás kimaradt. Hát jó. Azért még pár szót a kedves éjjeles munkatársról. Amikor ő a másik hotelben éjjeles, mindig felhív engem, hogy jól vagyok-e. Minden éjjel fél négykor csörren a telefon, már tudom, hogy Thomas van a vonalban. És hallgat. Bőszen hallgat, míg én kiapanaszkodom magamból az éjjel történéseit. Az elején azt hittem nem is figyel, de mindig visszakérdez. Szóval figyel. Nagyon édes. Kis furcsa szerzet. Egy pillanat alatt megszerettem. Ő az első. Pedig két napot töltöttünk együtt. Az élet furcsa. A szimpátia nem időtartamtól függő. Ezt megtanultam megint. Szóval túléltem a hat napot. Utána haza. Otthon, barátok, család, szeretet. Nagyon hiányzott már. Annyira szomjaztam már rá. Olyan voltam mint az időjárás mostanság: forró, eső után kiáltó. Energikusan jöttem vissza. Bár az oda-visszautam komikusra sikeredett, tán egy szösszenetet megér majd. Most vissza. Még szeptember közepéig éjjeli munka. Most éppen kilenc egymás után. Remélem érzitek az önsajnálat szagát. De most jobb. Harmónia van, alszom is egyből. Mondjuk a lecsökkentett kóla és kávé adag is közrejátszhat...Na mindegy. Szóval azért eléggé padlón voltam a múlt héten. Nos ad egy nem alszol, ad kettő nincs erőd semmihez, ad három hiányzik a szerelmed, mert neki pont most kell három hétre hazautazni, ad négy cseszeget a főbérlőd a túlzott takarítási mániájával...áááá. Kérem. Ó igen és ehhez adagoltam még egy kis önsajnálatot s kész volt a főzelék. Szóval ez a múlt, nem kell aggódni. Megnyugodtam.

Hiányzik. Másfél hete nem láttam. Persze ír, jelentkezik. De én nagyon elvesztem. A nap nyolcvan százalékát azzal töltöm, hogy rá gondolok. Aki ismer, az tudja, nálam ez hatalmas dolog! London sztornó egyébként. Marad. Nehéz volt letörölni a vigyorgást az arcomról, mikor közölte. Én próbáltam, esküszöm, együttérezni, hogy nem jött össze. Deee..... nem ment. Kiderült, több az önzőség bennem mint gondoltam. Az ember lassan megismeri önmagát. Vicces, hogyan lepem meg saját magam is a reakcióimmal. És persze totálisan nem értem ezt a szerelem dolgot, hogyan süllyedhettem idáig, vagy éppen hogyan repülhettem ilyen magasra? Valamelyik. Egyik sem biztonságos. De kell egy kis veszély az életembe, mintha nem lenne elég az éjjeli munka, ahol bármi megtörténhet, illetve a főbérlős félelmeimről még nem is beszéltem. Igen, ez is vicces. Szegényem már az-az egyetlen öröme, hogy engem cseszeget a hétvégi takarítások miatt. Az előző hétvégén itt volt a kislánya, barátnője, barátnője kislánya...én meg aludni akartam, mindegy. Most nem ez a lényeg. Tehát gondoltam értelmesebb pénteken kitakarítan, mire jönnek rend és patyolat. Erre vasárnap azzal fogad, jó lett volna ha kitakarítok, mivel kétszer is fel kellett mosnia. Huuuha. Hát igen, ha heten vagyunk a lakásban, köztük két gyerek, akkor nagy eséllyel több kosz termelődik, de ne engem kérdezzetek. Szóval áthúzta a nevem a naptáron, ahol az állt: Eva felmosta a Bodent. Bizony még naptárunk is van...Mit ad az ég. Most hétvégén ugyanez történt, kitakarítottam, felírtam a nevem s áthúzta ismét, odaírta a sajátját. Ááááá. Az elején idegesítettek az ilyen dolgai, már eljutottam odáig, hogy nevetek. Ez annyira szánalmas. Ma megcsörrent a telefonom, az első lakás, amit megnéztem, a csajszi kiadná nekem. Juhéééééj. Síkítoztam a telefonba, annyira örültem. Szóval, ha minden jól megy, szeptemberben elhagyom ezt a „koszfészket“. Csak most még egy dolog frusztrál. Elmondani a főbérlőnek. Ki kell gondolnom, melyik a megfelelő pillanat. Ugyanis, sajnos a hapsi nem tiszta, tehát előfordulhat, amint közlöm kirakja a szűröm s mehetek az utcára. Tehát nem tudom korrekt legyek, szóljak időben s tud egy újabb „szerencsés flótást“ találni, vagy most az egyszer hagyjam s csak lépjek az utolsó pillanatban. Hmmm. Nem egyszerű ám. Néha elgondolkodom, miért kerülök ilyen kellemetlen helyzetekbe, mi a fenét kell megtanulnom, hogy folyamatosan ebbe keveredek bele? Hát, amíg erre nem tudom a választ, addig mindig vissza fog jönni. Úgyhogy most agyalok...Mindig helyesen akarok cselekedni, s még én akarok a pasinak jót és korrekt megoldást, s keményen kell harclnom ezzel a tudattal magamban, hogy nagy eséllyel nem tudom így megoldani. El kell kezdenem magammal törődni többet, nem gondolni arra, igazságosan járok-e el. Bár ez most egy bonyolult helyzet. Megint harcolok. Mindig harcolok. Hippi élet folyt.köv. Lehet legközelebb a híd alól jelentkezem.