Este későn érkeztünk Osloba. Szobánk a szálloda huszonkettedik emeletén hatalmas ablakkal, kilátással a városra. A kivilágított város kicsit sokkoló volt, a nyugodt, csendes vidéki környezet után. Még megittunk egy pohár bort a szálloda bárjában, ami szintén a legfelső emeleten volt. Bámultuk fáradtan a világító házakat a bort kortyolgatva. Másfél napunk volt felfedezni valamit Osloból. Úgy tervzetük, hogy nem tervezünk. Tehát elindulunk és meglátjuk.
Másnap a reggeli után nagy nehezen elindultunk. Azért nagy nehezen , mert a reggeli kínálata a bőség zavarába fullasztott minket, illetve engem nem annyira mint a társamat. Szóval egy kis nyaggatás után csak elindultunk... Az időjárás borult volt, kicsit szemergett az eső is, de teljes vízálló felszerelés mellett nem igazán érdekelt, meg amúgyis, nem jövök én minden nap Oslóba...Azt hiszem teljesen véletlenül keveredtünk Oslo gazdagabb lakosú negyedébe (bár nemtudom van-e szegénynegyed, valószínű nincs), villák, paloták, kicsit Budapest belvárosára emlékeztetett valamiért. Nagyon szép és rendezett. Útközben be akartunk menni egy templomba, legalább egyet lássunk belülről, mert külsőleg mind egyforma sötét téglás építmény, de éppen valami kóruspróba volt. Nekem ezzel az egy próbálkozással ki is fújt.
Elértünk a Vigeland-szoborparkhoz. Ez érdekelt a legjobban, hisz kötelező, ha Oslóban jársz. Nem mondom, hogy csúnya volt, de hogy minek 212 szobrot, egy helyen kiállítani? Jó, igaz a park nagy és sok a zöld terület, kis tavacska, de inkább sokkoló mint szép, még akkor is ha Gustav Vigeland egy híres szobrász volt... A szobrai viszont egytől egyik fantasztikusak. Témájuk az ember, emberi kapcsolatok, érzelmek. De mivel ugye túl sok van belőlük, nem tudod mindet megcsodálni, csak kapkodod a fejed. Bőség zavara második felvonás.
Utána a város félszigeti részére indultunk, ahol a Múzeum-negyed is van. Útközben felbukkant egy patakocska, csak így a város közepén a házak között. Hát jó. Így is lehet. Jó nagy séta volt, mire elértünk a Norks Folkemuseumhoz. Nem volt úgy annyira betervezve, hogy bármilyen múzeumba bemenjünk, de ez igazából maga egy skanzen, hatalmas területen és Norvégia különböző vidékeinek, korának építészetét, kultúráját mutatja be. Szívünkre hallgatva bementünk. Hát nem bántuk meg. Sétáltunk a faházak között. Egynéhányba bepillantottunk. Az egyikben megkóstoltunk valami furcsa levest, ami látszólag bablevesnek tűnt, de íze viszont édes, s a dolog benne nem bab, hanem szőlő volt. Furcsán finom volt... Hát ilyen a régi népi norvég ízvilág? Egy másikban egy népi ruhát öltött hölgy mesét mondott, amiből ugyan egy szót sem értettünk, de hangulatos volt. Egy harmadikban pedig két lány kemencében kenyeret sütött. Ilyen norvég kenyeret, a neve: „Hardangerlefse“. Édeskés volt, nem tudom semmihez hasonlítani, sem állagát, sem ízét, de a receptjét elhoztam, hátha... A skanzen a fatemplommal zárult, ami annyira fatemplom, hogy a bejárattól kezdve az oltárig, minden porcikája fából készült. Szép volt nagyon. Még leballagtunk a tengerparthoz, aztán busszal indultunk vissza a belvárosba. Sikerült vacsorahelyet találni, ami csak nagyon drága és nem extrém drága. Halat ettünk a változatosság kedvéért. Már egyébként kezdtem unni, ezért is másnap egy bazi nagy steakkel búcsúztam Oslótól. Estére már nagyon elfáradtunk, úgyhogy csak csodáltuk a város fényeit az ablakból...
Még volt egy fél napunk, de ez már nem olyan...Itt már érzed, mindjárt repülsz haza. Még sétáltunk egy nagyot, hogy a kötelező belvárosi látnivalókat is letudjuk. Azért a Városháza nem volt semmi. Olyan szinten nem illik a város képébe ez a szocialista épület, hogy hihetetlen. Még utána is olvastam, hogy miért nem tiltakozott már az építése ellen senki. De miután beléptem, megértettem a nagyságát. Monumentális. Ha valaki azt mondja, ez van belül, el sem hiszem. Zord külső, belső ragyogás és pompa, de kifinomult, nem giccses. Nehéz leírni, látni kell.
Oslo csendes, vasárnap szinte alig találkoztunk turistákkal. Kevés az autó is. Az emberek nyugodtak és barátságosak. Nehéz volt felszállni a repülőgépre. Egy másik világban voltam, ahol nincs stressz, senki nem siet...
Hát ez volt az északi kalandunk. Hangulatos, vicces, boldog. Jó volt együtt .Mindenkit csak bíztatni tudok az utazásra. Gondoljunk bele... Eladjuk az időnket mikor dolgozunk, miért ne vegyünk rajta emlékeket a világ bármely részén? Sosem gondoltam, hogy eljutok Norvégiába. És lám. Megtörtént... Hálás vagyok a körülményeknek és hálás vagyok magamnak, hogy nem féltem.
Búcsúzóul egy kis gondolatmorzsa Kosztolányi tollából:
A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.
Kosztolányi Dezső
