Legelső hazautazásom kissé frusztrált. Vajon otthon érzem majd magam, mint azelőtt? Nem lesz furcsa a régi ágyamban aludni, a megszokott tárgyak közt bóklászni? Furcsa volt. Ha az ember elindul az útján, kialakítja saját függetlenségét, már nem ugyanolyan a hazatérés mint azelőtt. Féltem, hogy nem találom majd a helyem a saját szobámban, a családom társaságában, hogy mindez idegen lesz. Amikor reggel felébredtem, kiültem a kávémmal a teraszra, élvezve az első tavaszi napsugár melegét. A cica játszadozott a lábamnál, a fekete kutya bújtatta fejét az ölembe egy kis simogatás reményében. Igen. Ekkor éreztem meg igazán, hogy mennyire szívmelengető otthon lennem. A nyugalom és a harmónia szigete ez. Sikerült elűzni a nyomást, ami azelőtt itthon hasogatott. Nincs ma már. Csak pihenés. Itthon lélek vagyok. Része vagyok a családi közösségnek erősebben mint valaha. Ahogy múlik az idő, az ember megtalálja a helyét a világban, rájön a hovatartozására. Nem kell keresni. Felesleges keresni. Tedd a dolgod, gondolkodj, szelídülj, adj szeretetet bárkinek. Annak is adj, aki tán meg sem érdemli. Hisz ha van elég, sosem pazarlás. És van, mivel a szeretet végtelen. Én mind odaadom. Nem számít. Néha elgondolkodom, hogyan lehetne mérni a szeretetet. Kilométerben mint az utcahosszakat? Vagy kilóban mint az almát a szupermarketben? Nem. A szeretetet szeretetben mérjük. Valami megmagyarázhatatlan természetfeletti mértékegység ez, amit sosem tapinthatunk, sosem láthatunk, csak lelkünk hőmérséklete jelzi a meglétét. A világ legszebb földöntúli jelensége: szeretet. Vajon mindenki tudja érezni? Gyanakodom...Már túlléptük a hét milliárd népességszámot  a Földön. Az hét milliárd szeretet egység. Lenne. Lehetne. Mégis miért van az, hogy az egyiknek több jut, a másiknak kevés s van akinek semmi? Olyan lenne mint a pénz? Egyenlőtlen elosztású. S ki dönti el, hogy kinek mennyi jut? Ki az aki kap, ki az aki ad? Mi döntjük el. Adok-kapok pedig nem létezik. Olyan ez mint az ölelés. Megölelsz, megölelnek. Oda-vissza csatolás. Aranyszimmetria. Legalábbis így lenne ideális és én is így gondoltam sokáig.  De ez alapján a szeretet olyan lenne, mint egy bumeráng. Tehát, ha szeretsz valakit, visszakapod, s így mintha magadat szeretnéd. Ez akkor önzetlenség vagy önzőség? Azért szeretünk, hogy nekünk is jó legyen? Ha meg akarunk felelni az önzőség definíciójának, akkor ez bizony önzőség lenne. DE! Sem saját sem más szeretetét kikényszeríteni nem tudjuk, hiszen irányíthatatlan. Nem lehet elhatározni, hogy na akkor én mostantól őt szeretem. Nem. Éppen ezért nem lehet semmilyen körülmények között önző.  Néha már az első kontaktusnál tudjuk, hogy szeretünk s jobb ha nem is titkoljuk. Nem kell. Adni kell. Legtöbbször viszont a szeretet épül, ahogy egy ház is. Sok a hozzávaló: a tégla a kedvesség, melyet összetapasztunk jó szavakkal, gesztusokkal. Az idő pedig erőssé és magassá teszi majd. Aztán dekorálhatjuk mosollyal, érintésekkel,öleléssel, sok-sok baráti beszélgetéssel. És szeretet lesz. Persze vannak buktatók, kihúzhatunk egy téglát, vagy nem elég a tapasztó anyagunk. Előfordul. Menni kell tovább. Kiépül majd máshol. Nem mindenki képes szeretetre, a zárt szívűek máshol találják meg boldogságukat. De sosem fognak úgy virágozni, mint azok, akiknek megadatott a képesség. Nincs ennél szebb. Az ember szeretetre teremtett. Arra, hogy szeressék, arra, hogy szerethessen. Építhetünk karriert, gyűjthetünk pénzt, vagyontárgyakat, lehetünk a világ urai több ezer ismerőssel az oldalunkon. Színlelhetjük a szeretetet, de egyszer úgyis rájön az ember, hogy elmaradt valami. Közhely. De igaz.